Ahogy én látom

Rózsa-Flores Eduardo. Ezt a nevet kóstolgatja most a hazai de a világsajtó is. Halála után. Kóstolgatja, szó szerint. Írtak házkutatásról, arról, hogy éltében Gyurcsány képmására lövöldözött. Hogy fegyverarzenált találtak a házában. Hogy zsoldos volt. Hogy terrorista. És egyéb marhaságok. S a bulváron cseperedett, felületes olvasó kéjesen borzongott. Szörnyülködött. Nem ember az ilyen! Fórumokon csatáztam érette mostanában az ellene csaholókkal (igaz, csak virtuálisan), mert emlékeztem rá, Kepes András csinált már vele régebben riportot. A szerb—horvát háború idején, mikor Rózsa-Flores, feladva újságírói munkáját, önkéntesnek állt a horvát hadseregbe. Mert igazságérzete úgy diktálta. Gyilkos volt, élvezettel ölt, mondják a vádaskodók. Kepesnek elmondta, mit érzett mikor először embert ölt… Több nyelven (egyesek szerint hat, mások szerint nyolc) beszélt, verseket írt. Jókat. Spanyolul. Majd magyarul.
Egy nyughatatlan ember volt, aki az igazságot kereste, nem nézte, jobbról jön-e vagy balról. Mert úgy látszik az igazság mellé sem lehet közlekedési rendőrt állítani, mint ahogy a rejtői pofonok mellé sem. Csak a politikusok próbálják ezt. Idealista volt, hirtelen haragú, ha nem sikerült azon nyomban megoldani a problémát. A falujában szerették ezt a zsidó-keresztény-muzulmánt. Gyászmisét celebráltak érte. Mondja egy falubéli, a kommunizmust ketten tudták volna megcsinálni: Jézus és Rózsa-Flores… Morbid a gondolat, de olyan ember mondta, aki felnézett rá. Mindezt Kepes András újabb riportfilmjéből tudhattuk meg. Kepes nagyon ért hozzá, hogyan hozza emberközelbe az embert. Az esendőt is. A nyughatatlant. Aki aztán elment Bolíviába, szülőföldjére. Meghalni. De nem azért ment, hanem mert hívták… Tisztelem érte.

Libakommandó

Tegnap este végre nyugodtan paskolgathattam a vánkosomat (jó alvás esik rajta: fosztott libatoll van benne), végre, van már miniszterelnökünk! Forgatókönyv szerint. Odakünn pedig, a Parlament előtt az istenadta nép még mindig kitartóan tüntetett az előrehozott választás mellett. Egyesek szerint tízezren is voltak, mások kevesebbet számláltak, de szerintem lehettek tízezren, ha mondjuk hatezer számlálóbiztos vette lajstromba a másik négyezret.
Ott volt mindenki, aki ilyenkor számít: Budaházy, a Hídember, Morvai Krisztina is, aki legutóbb hamászos testvérei által világosult meg. A Magyar Gárda is tiszteletét tette, no meg mintegy hetven libát próbáltak röptetni turulmadár helyett. Mondják, a Négy Mancs is ott ólálkodott vizsla szemekkel, hátha a brutális rendőrök megtömik a szárnyasokat. Azonosító szám nélkül. De ezek valami kordonbontó harci libák lehettek, mert mint kés a vajon (hadd ne mondjam: mint fos a libán), úgy gázoltak át a droidokra hajazó rendőrök sorfalán. Amúgy bízvást le lehetett volna forgatni újfent a Ludas Matyit, tömegjelenetekkel. Meg is könnyezték páran a rendfenntartók jóvoltából.
Benn a Parlamentben közben zajlottak a szokásos szóbeli csörték, atrocitás viszont nem történt. Állítólag csak Havas Szófia kezét verték pirosra, mert mindenáron fel akarta tenni a lemezjátszóra az Internacionálét…

Internacionálé

Pókhálózni kéne már! — nézett a zsinórpadlásra Bajnai Gordon, mikor kínosan feszengve próbálta az Internacionálét elmotyogni. Blamázs volt ez a javából, mikor az MSZP kongresszusa záróakkordjaként felcsendült a munkásmozgalom himnusza. Annál is inkább, mert Bajnai, a miniszterelnök-jelölt nem sokkal előtte nem baloldali, hanem kényszer szülte, válságkezelő programról beszélt.

Amúgy a dalárda szépen összeverődött a pódiumon, ahhoz képest, hogy immár öt éve nem énekelték a jeles művet. Működtek a reflexek. Pedig oka lehet annak, hogy a szocik naftalinba tették a fenséges himnuszt. Tán rájöttek: pikánsnak tűnhet megannyi jóllakott napközisként énekelni a rabszolgahadról. Mert ha ők interpretálják, valahogy nem hallani a lánccsörgést, legföljebb az aranyláncét. Ezért nehéz mondjuk, Lendvai Ildikót, az új pártelnököt cejgnadrágban elképzelni.

Kiderült: a botcsinálta karnagy Havas Szófia levezető elnök volt, aki azzal védekezett, hogy ő bizony egyeztetett erről. Hogy kivel, az viszont titok. Tán az észak-koreaiakkal, akik fellőttek egy szatellitet, amely forradalmi dalokat sugároz. Akár az MSZP kongresszusáról is, helyszíni kapcsolással. Diszkózene helyett…

Az oroszok a spájzban voltak

…szép csendben elsompolyogtunk egy régente neves ünnep mellett. Azaz én valami freudi indíttatásból, hogy jóízűt röhöghessek, önkéntelenül A tizedes meg a többiek című film után nyúltam a DVD-s polcon matatva. Pazar vígjáték ez, még pazarabb színészekkel: Sinkovits Imrével, Major Tamással, Márkus Lászlóval, Szabó Gyulával. Nos, már gondolom, sejthető, milyen ünnepről beszélek, arról, mikor az oroszok már a spájzban voltak. Nemesmedvestől egészen Battonyáig. Dobozy Imre, igaz, most nem divatos kijelenteni, remek író volt! Termékeny, akit különösen izgatott ez a kor, no meg élményanyaga is megvolt hozzá. Nem véletlen, azokban az időkben magyar tisztként átállt az oroszokhoz. Hogy ezt ki miképp ítéli meg manapság, más kérdés, de tegyem hozzá: akkor épp a nyilas terror tombolt Magyarországon. Vagyis azon a szeletén, ami akkor még megmaradt.

Manapság már nem felszabadításról, hanem megszállásról beszélünk, jogosan. De tegyük hozzá, először mégis mi vizitáltunk le az oroszoknál. Ezt a feledékenyeknek mondom. No meg nem ez az első eset, hogy valakit felszabadítóként üdvözöltünk, aztán a nyakunkra telepedett. Évtizedekig.

Így történhetett meg, hogy a fáma szerint a hetvenes évek végén valamelyik újságunk büszkén jelentette (nem sok volt belőlük), hogy a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok tisztjei beköltözhettek az új öröklakásokba. Nálunk. Hogy ezért hullottak-e fejek, nem tudom.

No de előrerohantam. Mert belénk, ahogy cseperedtünk, folyamatosan sulykolták, hogy bizony, mi akkor felszabadultunk. Én el is hittem. Tehát mi tagadás, e jeles napon pirosló orcával és nyakkendővel vonultam a többiekkel évente a tribün előtt, ahonnan nyájasan integettek a pártkorifeusok, mi meg vissza, tehát mindenki látszólag túlcsorduló boldogsággal kalimpált. Én ráadásul olyan hevesen, hogy a hurkapálcikámról leesett a papírzászló, amit már csak akkor vettem észre, mikor már régen eldübörögtünk az emelvény előtt. Szíven ütve meredtem a csupasz pálcikára, és az elkeseredés olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy máig a hurkapálca jut eszembe, ha felszabadulásról beszélünk…

Forintos alapon

Bajnai Gordon, a leendő kormányfő igazán gálánsan nyilatkozott: havonta egy forintért vállalja a miniszterelnöki posztot. Akár ki is törhetne a tapsorkán ennek hallatán, csak hát van egy kis bibi. Az ötlet nem új. Sorjázzuk csak!
Jó pár éve, mikor tülekedés volt a királyi tévé elnöki posztjáért, Friderikusz Sándor is forintos alapon terelgette volna a hatalmas stábot. Gyanítom, nem is tette volna rosszul. Most pedig Havas Henrik pendítette meg, hogy ő elvállalna valami cigányügyi tárcát az új kormányban, ha felkérnék. Szintén a kis rezesen csillanó picula ellenében. Mindháromtól meghatódtam könnymorzsolásig, annak ellenére, hogy tudom, mindőjüknek eleve van mit a tejbe aprítaniuk. Tehát ha csak egy forintot hullajtanának a markukba havonta, akkor sincs megélhetési gondjuk. No meg moccan bennem a pisla gyanú: nem biztos, hogy jó dolog pusztán hobbiból elkormányozni egy országot. Hiszen volt már erre rossz példa a közelmúltban. Bár lehet, ezt már a hosszú ideje belém oltogatott cinizmus mondatja velem. Mert forintos alapon zsugázni jó. Vagy mámorító érzés lehet forintos labdát tálalni a csapattársnak is.
De hogy csihadjon a mámor, van még egy apró technikai akadály: az egyforintosokat kivonták már a forgalomból…