Ismeretlen ismerősök
Öregszem vagy mi… Bár már régebben is előfordult, hogy az utcán rám köszöntek, én pedig kapkodva, illedelmesen visszaköszöntem, de mostanában mintha sűrűsödnének az ilyen találkozások. Ilyenkor pirulva szortírozom emlékeimet, hol, mikor találkoztam az illetővel, no és bosszús vagyok: már megint bunkónak tűntem. Mert az utcán, mi tagadás, valamiféle révületbe esem, világmegváltó vagy éppen prózai dolgokon merengek, ezt hozza ki belőlem a zajos forgalom, tán védekezésképp. Még jó, hogy nem gyalogolok bele valami autóba.
Ráadásul a látásom se a régi, pápaszemet meg rest vagyok az orromra biggyeszteni, mert már kettő van belőle, unom az állandó rosálást. A helyzet pedig verőfényes tavasszal, nyáron súlyosbodik, hiszen ekkor előkerülnek a napszemüvegek, és a járókelők megannyi foncsorozott FBI-ügynöknek álcázva grasszálnak az utcán, esélyeimet a nullára csökkentve, hogy felfedezzek közöttük ismerőst, azért, hogy végre én köszönhessek előre. Harsányan!
Mert ezt a köszönési kényszert gyermekkoromban plántálták belém, mikor még anyám mellett szökdécseltem gondtalanul, ám ő néha megszorította a kezem, ha valami ismerős vitorlázott felénk, s a foga között mormolta: köszönj szépen!
De ez a kisebbik baj. Mert néha-néha megállítanak, kérdezik, hogy vagyok, hát a család milyen egészségnek örvend? Én pedig válaszolok, közben kattognak agyamban lassúdan a fogaskerekek, hol hozott össze a jó sors a nyájasan mosolygó kérdezővel? Együtt dolgoztunk? Együtt ittunk? Netán az iskolában koptattuk a padot? Vagy a seregben együtt húztunk surranót? Nehéz kihámozni a valót, bár a végén dereng valami pisla fény. Aztán ki tudja, miért, a búcsúzás után megjelenik az égő csipkebokor, legszívesebben az ismerős után futnék, de ő már lengő kabátszárnyakkal tovasietett.
Aztán eljő a sikerélmény, ismerős arc villan vaksi tekintetem elé, üdvözlöm őt meleg kézrázással, épp csak nem döngetem a hátát kedélyesen, s bár látok szemében némi értetlen homályt, beszélgetni kezdünk. Aminek végkifejlete, hogy rádöbbenek: nem is ismerem az illetőt, csak hajazott valakire. Még ha kopasz is. De ezt a felfedezést mélységesen titkolva elbúcsúzom.
Most már hadd tépelődjön ő is, hogy ugyan kivel találkozott…