Gordonkajáték

Azért második nekifutásra csak találtak a telefonkönyvben miniszterelnök-jelöltet: Bajnai Gordont. Erre már az SZDSZ is rábólintott, nem vakarózott tovább. Bajnai pedig valami churchilli drámaisággal jelentette be: ami eljő, az minden magyar családnak fájni fog. De legalább nem volt cinikus, mint elődje, Gyurcsány Ferenc.
Megvallom, gazdasági kérdésekhez annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez, tehát nem tudom felmérni, melyik oskola a jobb, illetve a kevésbé rossz. Az Orbán Viktor által felvázolt, kevesebb adó, egymillió munkahely, ami nekem a jelen helyzetben madzagra csöppentett méznek tűnik, de lehet, ez lenne a járható út. Hogy ez az út járható-e hazai viszonyok között, meglehet, egy ideig nem fog kiderülni. Vagy a Bajna Gordon-féle megszorítások, ami a szabad demokraták szerint erősen hajaz a Reformszövetség javaslataira, tehát számukra elfogadható. Mondom: számukra. Mert amúgy sokak számára nem tudom, mi az a fájdalomküszöb, amit még tűrni lehet.
Én jobban örültem volna egy előre hozott választásnak. Annál is inkább mert a helyzet nem sokat változott. Mert mi a garancia arra, hogy a szocialisták által vezetett kormány, amely csődöt mondott eddigi reformjaival, most frappánsan levezényli a gordonkajátékot? Gyanítom, a társadalmi elégedetlenség, a tüntetések sorozata tovább fog tartani, csasztuskákkal, rigmusokkal, tán még intenzívebben, mint eddig.
Így leszünk hát a gordonok és kordonok országa…

Podvinecz feltámadt

És most egy picinyke részlet Rejtő Jenő A láthatatlan légió című remekművéből. A sivatagban tévelygő légió marsallja, Podvinecz éppen vallomást tesz az álkatonák, áltisztek csoportterápiás kezelésén:
„ …A hondurasi véderő akkoriban sürgős átszervezésre szorult, mert az államnak még nem volt hadserege. Megbízást kaptam egy fontos fegyvernem bevezetésére, amelyet Hondurasban még hallásból sem ismertek.
— Miféle fegyvernem volt ez? — kérdezte Mr. Wilkie.
— Katonazenekar — suttogta lehajtott fejjel. — Én ugyanis tamburmajor vagyok… — A drámai szünetet mély sóhaj követte. — Így volt, uraim. Miután atyám kiszabadult, nem folytatta régi életét. De újat sem kezdett. Tetemét örök nyugalomra helyeztük. Így tört ki a forradalom amely máról holnapra szinte egy csapásra mit sem változtatott a sorsomon. A forradalmat leverték, és én megjelentem az elnöki palotában, az éhező utászzenekar nevében. Ám az elnök méltósága éppen lejárt, és az ország játékszabályai szerint megszakítás nélkül senki sem lehet kétszer elnök. Kerestek valakit, aki a forma kedvéért rövid ideig betölthetné ezt a tisztet, hogy a régi elnök ismét átvehesse a hivatalát. Így történt hogy magamhoz ragadtam a hatalmat, kikiáltottam a diktatúrát, marsall lettem, és bevezettem a kötelező népoktatást.
— Mennyi ideig volt elnök excellenciád?
— Öt teljes percig, uram…”
Ennyi. Rejtő Jenő a humor nagymestere (is) volt. No meg látnok. De mégis: honnan a francból sejthette a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, hogy ez részlet tökéletesen passzol a mostani, kormányfőjelölt-kereső bohócparádéra? Csak hát a könyvön úgy röhögtem, hogy a könnyem potyogott… A kötet, puha borítású Albatrosz-sorozat, mikor megvettem, 22 forintba került. Csettinthetek: megérte.
De ezt a mostani komédiát kicsit drágállom. Gondolom, nem csak én. Mert nem Hondurasban vagyunk…

Hexameterek

…ma délután, miközben cihelődtem, hogy indulok be a szerkesztőségbe, fél szemmel a tévét nézve, belefutottam a Radnóti Miklós emlékére készített sorozat harmadik részébe. Megállt kezemben a cipőfűző, újból visszazökkentem a fotelbe. Fullajtár Andrea vallott éppen arról, miért is áll közel hozzá a költőzseni. Aztán következett az édes-fájdalmas-bús Á la recherche az ő tolmácsolásában. Lenyűgözve ültem. Szeretem Radnótit, tán József Attilánál is jobban. Csak hát… Rohanó a tempó, vagy hazudok tán, más ez a világ, a ritmus, nem tudok már annyit irodalommal bíbelődni, mint táltosan ifjú koromban. Vagy ellustultam. Sokszor gondoltam rá, tán ki kéne vágni a tévét az ablakon, és újból olvasni, csak olvasni, nem csak elalvás előtt, vagy uram bocsá, a fürdőszobában kuporogva. Igen, azon a bizonyos fajanszon… De hiszen most is épp a tévét nézem, tehát mégse…
Persze tán foglalkozási ártalom is, ahogy naponta gyomlálom a helyesírási hibákat, aztán késő este lecsiszolt aggyal hazaérek, klikk, bekapcsolom a tévét a vacsorás tálcával a kezemben (valamikor a konyhaasztalon ott volt a nyitott könyv a bebugyolált kenyérnek támasztva, úgy reggeliztem, ebédeltem, vacsoráltam, attól függően, mely napszakban voltam otthon), ez volt az én pavlovi reflexem. De amit elolvastam, már az enyém.
A Radnóti-műsornál tartottunk. Kilencrészes, most volt a harmadik. Titkok tudói lehettünk, beszélt róla a ma is élő, bori szemtanú, Andai Ferenc, Csányi Sándor is szavalt, szó esett a hexameterekről, a veretes sorokat kóstolgatva. Elméláztam: hiszen a költő felesége, Gyarmati Fanni neve is időmértékes…
No de mennem kell. Bosszankodva kikapcsolom a tévét, tekintetemmel megkeresem a polcon a Radnóti-kötetet. Este leemellek onnan.
Ma is megpendült a lelkemben valami…

Mazsola for president!

Elkezdődött hát a kutyakomédia, az MSZP jóvoltából turkálhatunk a miniszterelnök-jelöltek között, bár a bőséges választék csak látszólagos, mert sorra hullanak el veretes és alig hallott nevek, mintha a piros szegfű aprócska szirmait tépkednénk: szeret, nem szeret. Surányi György is bedobta a törülközőt, hiszen a Fidesz róla sem akar hallani, neki pedig van annyi esze, hogy így ne vállalja. De közben a farok is elkezdte újfent csóválni a kutyát: az SZDSZ is finnyázik egyes nevek hallatán.
Itt tartunk most a záporozó nevek között, kissé ázottan, befürödve, tanácstalanul. Én már kicsit pánikolok, mivé leszek új miniszterelnök nélkül? Végül is, ha már ember nem marad, válasszuk meg legalább Mazsolát, ő tán nem vétett még senkinek, nem nősült be sehová, bár ügynöki múltja az átkosban még nem elég tisztázott, mintha Cicamicához bejáratos lett volna. Jelenteni. Viszont még egy új kötött sapkára valót sem síbolt össze. Arról nem beszélve, hogy nemzeti hős: a tévészékház ostrománál kiszabadították. Meg lehetne, ha nem is dróton, de madzagon rángatni.
Hogy miért erőltetem én jobb híján Mazsolát? Mert manapság már a fal mellett somfordálok félve, nehogy véletlenül rám lőcsöljék a miniszterelnöki posztot…

Süni

Olvasom, hogy megmentett sünöket engedtek szabadon a fővárosi állatkert dolgozói a Börzsönyben, miután átteleltették őket. Szívmelengető hír az ordas világban, hiszen kevés ember van, aki ne kedvelné ezeket a kis motorizált tűpárnákat. Mesék ravaszdi, pozitív hősei ők. Bár a nagyeszű sündisznócska helyett most más sünről hallani, legutóbb rendőrök rikkantották vele tele a világot, így kapcsolva le némi csetlés-botlás után egy jó tüdejű tüntetőt. Hogy aztán ő volt-e az egyik delikvens, akit pucira vetkőztettek, nem tudom. Vérmesebbek már arról beszéltek, hogy testüregvizsgálatot is tartottak, de aztán kiderült, hogy szakszerű prosztata- illetve aranyérvizsgálatban nem részesült senki a rendőrségen.
De maradjunk az igazi tüskés jószágoknál. Vagyis a velem megesett sünakciónál.
Régen volt már, daliás ifjú koromban, mikor egy bársonyos nyári estén készültünk pásztorórára, bakacsinos ég, tisztás, meg minden. De alig kezdtünk bíbelődni egymás ruházatával, mikor olyan csörtetés-fújtatás támadt, mintha egy dragonyosezred vonult volna át az erdőn. Riadtan pillogtunk a lánnyal (nevezzük Évának) egymásra, majd a hajladozó cserjésre, magasra nőtt fűre, mikor egy sündisznó penderült elénk szimatoló orral. Nem tudom, melyikőnk szart be jobban, hisz rejtély, egy ilyen kis négylábú miképp tud ekkora zajt csapni. Persze a süni rögvest összegömbölyödött, mi pedig megkönnyebbülten vettük szemügyre. De fülledt erotikáról már szó sem esett. Mert Éva megtette a lehetetlent: sündisznót simogatott. Mi tagadás, irigyeltem a becéző kezet, még a gügyögés ellenére is. Aztán óvatosan fel kellett karolnom a tüskebökit, hogy másnak is megmutathassuk a táborban.
— Te kis rohadék! — mormogtam a megszeppent, gombszemű áldozatnak, miközben az ösvényen botladoztunk —, elcseszted a nemi életemet!
De igazából nem haragudtam rá. Hiszen messze volt még a táborbontás, és kevés esély volt arra, hogy addig minden este sündisznócsordák csörtessenek az erdőben..

Alkonypír

Szívemnek kedves jelenetnek voltam tanúja: Gyurcsány bejelentette, hogy felrúgja megunt játékát, és mint akadályozó tényező, hüppögve távozik a miniszterelnöki posztról. A kép hasonlatos volt a Patton tábornokról készült film bevezető kockáihoz, ahol is a zseniális hadvezér kifejti doktrínáját, csakhogy nem hatalmas, csillagos-sávos drapéria előtt pózolt a mi Ferink, hanem vörös hajnal- de inkább alkonypír előtt törpült el. Azonfelül a kamera jóformán mindvégig remegett, tán enyhe földindulás rázta meg a Syma-csarnokot, vagy maga az operatőr is érzékeny búcsút intett keszkenőjével a távozni készülő kormányfőnek. Esetleg ez is utalt valamicskét az MSZP erősen ingatag helyzetére. Oscar-díjas kamerakezelés. Amúgy ennek ellenére gyújtó hatású, jó kis szpícs lehetett a búcsúbeszéd, hiszen mennydörgő, ütemes tapsba törtek ki a küldöttek, bár mintha félve pislantottak volna egymásra, mikor szabad abbahagyni. Ismerős kép… No de azért Gyurcsány elmenőben belerúgott a bíróságokba is, miszerint azok a Fidesz-elvárásoknak akarnának megfelelni. Nem tudom, egészen pontosan mire gondolt, tán, hogy nem simogatják megbocsájtón Zuschlag buksiját…
Azért rejtély előttem: ha Gyurcsány úgy érzi, hogy szavahihetőségét vesztette, mint kormányfő, akkor pártelnökként miként lesz szavahihető a böszmeségéről hírhedt MSZP-ben? Vagy ott netán némi füllentés elviselhető? Esetleg dicséretes?
Persze a találgatások rögvest szárnyra kaptak: Gyurcsány csak úgy tesz, mintha távozni akarna, aztán ha nem talál az MSZP megfelelő kormányfőt (mert nem is akar), akkor nagy duzzogva visszatér a mi megváltónk. A fenéket! Gyurcsány tényleg távozik, de tán az új miniszterelnököt úgy rángatja dróton, mint egy Pinokkió-alteregót. És még sorolhatnám a verziókat. De látnivaló: az MSZP megint megpróbál előre menekülni, görcsösen ragaszkodva a hatalomhoz, netán annak árán is hogy újfent frigyre lép az elhagyott asszonnyal: az SZDSZ-szel. Bár mintha menyasszonyi kalapot lengetne titokban Dávid Ibolya is…
Ezért nem önt hát el hurráoptimizmus. Hiszen tényleg elhussant hét év, ami főleg most, a gazdasági válság idején, végképp megbocsájthatatlan pazarlásnak tűnik, aminthogy azok a napok, hetek is, amik most következnek a szocialisták jóvoltából. Mert alig hiszem, hogy a Fidesz ki tudna brusztolni a Tisztelt Házban egy üdvös, előrehozott választást…

Utóirat

Legutóbbi bejegyzésem nem hagy még nyugodni. Mintha korántsem lenne gömbölyű. Mert úgy tűnhet hogy elegendőnek vélem, ha „csak” látványos műsorokkal ünnepeljük a ’48-as forradalmat. Meg aztán kicsit elbíbelődtem a pesti történésekkel is. No nem az akkorival. A mostanival. Keserű szájízzel, és ott is hagytam abba.
Pedig az ünnepi megemlékezések, műsorok, illetve azok rekvizitumai kíváncsivá tehetik az azokra rácsodálkozókat, hősökre áhítozókat. Már gyermekkortól fogva. Aztán ahogy cseperedünk, idősödünk, felnyúlunk a könyvespolcra, és leemeljük onnan teszem azt, Nemeskürty István olvasmányos könyveit. Vagy az alkalomhoz illőn egyet: Kik érted haltak, szent Világszabadság. Netán Görgey Artúr visszaemlékezéseit. Megjegyzem, Görgey nemcsak kitűnő hadvezér volt, hanem remek tollú író is (akár polihisztornak is nevezhetnénk, hisz a kémiában is jeleskedett), az önirónia sem volt idegen tőle. Tudom, úgymond hivatalosan „lecsengtek” már a március 15-i ünnepségek. De ha időt szánunk rá (érdekes, én pontosan az ünnep előtt olvastam el újra Nemeskürty tanár úr kötetét), nem csak az évente egyszeri ünnepi látványosság ülepszik le bennünk…

Kordonok

Gondoltam tegnap, kiballagok a Kossuth térre. Ünnepelni. Félelem nélkül. Mert nálunk, Szolnokon így is lehet emlékezni március 15-én. Budapest most távol van.
Bár kordonok itt is húzódtak, de csak azért, hogy óvják az érdeklődő épségét a lovas bemutató idején. Indokolt volt, hiszen egy paci kis híján megbokrosodott, de az értő huszár csitította, megnyugtatta. Kedélyek nem borzolódtak, legföljebb a frizurák a virgonc szellő miatt. Kokárdák virultak felnőttön, gyermeken, s ezt jó volt látni. Főképp azt hogy oly sok gyerek volt. S hogy színészek, néptáncosok, muzsikusok, huszárok szórakoztatva, virtuskodva plántálták beléjük a magyarságtudatot, a kor hangulatát. Persze ránk is hatott.
Pesten pedig? Többek között elkoboztak egy cumisüveget, hátha Molotov-koktélt szopogat belőle a csöppség. Morvai Krisztinát is könnyekre fakasztották. No nem szívhez szóló beszéddel. Könnygázzal. A hatalom pedig többszörös kordon mögül éltette mennydörögve a forradalmat, a szabadságot, füttykoncert és bekiabálások közepette, droidfelvonulással. Pikáns helyzet. Tán hülye ötlet: ezentúl március 15-ét a csasztuskázók és Füttyös Pepik napjává kéne tenni. Tükörtojásos lacikonyhával. Ott Pesten. Több értelme lenne. Mert úgy tűnik, méltósággal ünnepelni csak vidéken tudunk már. Itt tartunk kordonosan művelt országunkban…

Szállóigék

Bacsó Péter is elengedte kezünket. Elhunyt. Keserűségünk, sajnálatunk egyúttal önző is, hiszen úgy érezzük, kezdünk magunkra maradni ebben a bizonytalan, de mindinkább farkasüvöltéses világban. Abban a világban, melyben a történelmet sokféleképp magyarázzák, kifordítják, befordítják, brosúraízű és rövidségű szentenciákkal. Holott a világ, a történelem, a közelmúlt sokkal árnyaltabb. Elég, ha csak Bacsó Péter szemével nézzük. Mondjuk, az ötvenes éveket. Engem filmművészetének ez a szelete érdekelt leginkább. Hiszen ő volt az, aki szatíra kellékeivel beszélte ki az ötvenes évek visszásságait, fájdalmát, kiszolgáltatottságát. Mert lehet sírni, de lehet nevetni azon a koron. Öntisztító lehet mindkettő. De talán egy harsány röhögés jobban farba rúgja azt a nyomasztó, dermesztő múltat, amit nem kívánunk vissza. A tanú ilyen film volt. És a Te rongyos élet is. És még sorolhatnánk, de aki akarja, üsse fel a filmlexikont, vagy olvassa el a szomorú apropóból készült méltatásokat.
A tanú 1969-ben készült. Aztán tíz évig szunnyadt dobozban, nem véletlenül. Csak zárt köröknek pörgött a celluloid. Csak tudnám, ez mit jelent? Bennfentes elvtársaknak? Akkor ugyancsak izzadhattak. Vagy titokban kuncoghattak, cinkosan összekacsinthattak. A félhomályban úgysem látszott. Netán művészkörökben is?
Aztán tíz esztendő múltával odafönn úgy döntöttek, ideológiailag érett már a nagyközönség is a film befogadására. Mi pedig, a nézők egy csapásra kultuszfilmmé emeltük. Nem méltatlanul. Mert igaz. Nem eretnek gondolat tán, de egy mozi akkor válik naggyá, ha a közönségnek is tetszik, nemcsak az elefántcsonttornyos művészvilágnak. Én sem vagyok filmesztéta, tehát ez nem is mélyenszántó értekezés Bacsó Péter művészetéről. Pusztán fésületlen, dadogó gondolatok, amiket az általam szeretett rendező halála csiholt belőlem. És még annyit fűznék hozzá, hogy kevés olyan film van, amelynek mondatai hamar szállóigévé válnak: A nemzetközi helyzet fokozódik, az élet nem habos torta — sulykolja Virág elvtárs, vagyis Őze Lajos a csetlő-botló Pelikánnak, Kállai Ferencnek. Két színészóriás.
De hirtelen még egy film pörög előttem, A tizedes meg a többiek, ahol az oroszok már a spájzban vannak. Újabb szállóige. Mert Keleti Márton filmje is kultikussá vált…

Kiútmutatók

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem úgy tűnt, hogy tegnap este az ATV-n Orbán Viktort akartak vacsorálni. De éhkoppon maradtak, mert Viktor állta a sarat mindvégig, hiába sulykolta volna belénk orrba-szájba a műsorvezető, hogy a Fidesznek nincs programja. Bevallom a gazdaságpolitikához annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez, de a Fidesz-vezér által felvázolt válságkezelő program emberibbnek tűnt, mint teszem azt, Bokros Lajosé, aki viszont tán ugyanaznap reggel a Napkelte műsorában föstötte végképp borúsra az eget, ami szerinte még borúsabb lesz, ha nem őt, mármint a csomagolástechnikájáról elhíresült szakembert választják meg azon nyomban miniszterelnöknek.

Én már úgy vélem kínomban, tán tök mindegy, hogy kettejük közül ki pásztorolná az országot, csak Gyurcsány húzna már el minél korábban és végképp operettkormányával, akár haknizni is. De amíg Bokros osztotta az észt a Kereszttűzben magabiztosan, eszembe jutott egy nem is oly régi kinyilatkoztatása, miszerint az egészségügyet többek között úgy is gatyába lehetne rázni, ha a nyugdíjasok havonta tízezer forintot befizetnének a kasszába. Az ok kézenfekvő: amúgy is ők betegednek meg leggyakrabban, már koruknál fogva is. Ettől kissé lila lett a fejem. Mert, és most vulgáris leszek picinykét, már megint egy átbaszott nemzedéken próbálják behajtani a sarcot. Konkrétan a kisnyugdíjasokra gondolok. Nem vitatom Bokros szakértelmét, hiszen már több országba is hívták kiganézni, rendbe tenni a gazdaságot, tán most épp Ukrajnában vasvillázik. Csak hát a nagy büdös tartozik-követel számoszlopok mögött valahol eltűnik a már számtalanszor megszívatott kisember, köztük azok a nyugdíjasok is, akik nehezen tudják már kipengetni forintjaikat hó végén. És nem azért, mert hó közben narancsos kacsasültet lakmároztak.
Tehát mégis inkább Viktor útmutatását választanám, csak hát a mostani ábra szerint csak jövőre lesznek választások. Sok ez az idő. Ebbe még az is beleférhet, hogy esetleg millforintokat sepregetünk az utcán, és azt latolgatjuk netán, hogy vissza kéne hozni az erős pengőt….