Aranyfonalak

Olvasom, hogy nem is olyan soká Rúzsa Magdi magyar állampolgár lesz. Én örülök neki, hiszen általa is gazdagabb lesz kultúránk. Mert zseniális a csaj. A Megasztárban robbant be a kishegyesi csalogány, amikor még élveztem ezt a tehetségkutató műsort, amit manapság, a negyedik rókabőr után már lehet szapulni is, de tény: fülemnek kedves dalnokokat ismerhettem meg. Ám a szívemben Rúzsa Magdi pitvarol leginkább, különösen mióta elringattam magam az Ederlezin. Katartikus volt. Akkor és ott újfent eszembe jutott, amit már másutt is írtam régebben: a világ igazgatását miért nem bízzák ilyen tiszta humanizmussal átitatott zenészekre, énekesekre? Egyáltalán: művészekre? Ez a kósza, balga gondolat legelébb a Pink Floyd együttes berlini Fal-koncertjén villant meg bennem, mikor Roger Waters és más veretes nevű énekesek alá a szovjet hadsereg szimfonikus zenekara is bazsevált. Akkor is úgy éreztem, egymás nyakába borul a világ, feledve a sanda politikusok által gerjesztett indulatokat. Régen volt.
Rúzsa Magdi ráadásul jószerével minden műfajban komfortos, akár Led Zeppelint, akár Janis Joplint (mint például tán a két évvel ezelőtti Kapcsolat-koncerten), akár magyar vagy szerb népdalt énekel. Mondjuk, Lajkó Félix, a szintén zseniális zenész társaságában. (Hm! Legutóbb is őt emlegettem a Delta film kapcsán, kicsi ez a világ). No de ne zengedezzek himnuszokat, szóljon egy nóta, hallgassátok ti is, milyen zenészek, énekesek teremnek a Vajdaságban is, elvarázsolva minket. A csodálatos az egészben, ha láttam-hallgattam ezt a népdalt, tovább gombolyíthatom a fonalat a YouTube-on, sőt több aranyfonalat is sodorhatok zenéről zenére, nótáról nótára szörfözve…. (azért lehet, hogy a csúszkával kicsit piszmogni kell)
Tollminátor

Szabadnapok

Tele volt már a puttonyom az ilyen-olyan hírekkel, a gazdasági válsággal, hogy megint lefoshatjuk az inunkat az erőlködéstől, be ne dőljünk már valamiképp, a gyilkosságokkal, cigánykérdéssel pró és kontra. Valamikori, általános iskolás történelemkönyben láttam egy rajzot, miképp öntik a gazdasági válság idején zsákszámra a kávét a tengerbe, aztán később, dokumentum- és játékfilmeken a tömött sorokban álló embereket, arcukon lepókhálózhatatlan reménytelenséggel a munkaközvetítők előtt. Lám, ez a kapitalizmus! — sulykolták belénk, amitől mi elborzadtunk, és lubickoltunk a hamis létbiztonságban a pöfögő Trabantok között. Aztán reccs, összeomlott a szocializmus, bíbelődtünk-bíbelődünk mi, magyarok is újfent a kapitalista rendszerrel, egyre borúsabb hangulatban. Mintha nem tudnánk mit kezdeni a demokrácia adta szabadsággal. Mintha egyesek viszont a szabadosságot, a demokrácia adta kiskapukat találnák meg különleges érzékkel. Mintha az erőszak izmosodna egyre jobban. Mintha egyre többen válnánk védtelenné kigyúrt vagy fehér galléros bűnözők miatt. Mintha egyre többen áhítoznának ebben a zűrzavarban valamiféle diktatúrát, ami újfent hamis létbiztonságot adhat. Mintha ismételné a történelem önmagát. Csak remélni merem, nem jön többé a kefebajszú emberke… Nem Chaplinre gondolok.

Bezsákoltam hát egy csomó DVD-filmet, azokat nézegettem három napon át üveges szemekkel. Se híradó, se internet. Vagyis képletesen szólva szememre-fülemre húztam az ötpontegyes takarót. Töredelmesen bevallom, magyar film csak egy volt köztük, Mundruczó Kornél Deltája, máig azon tépelődöm, miért is kapott díjat. Lajkó Félix ide vagy oda (aki pedig zseniális zenész), életem legszarabb filmjét kínlódtam végig, vagy az én leragadt értelmem nem tudott a művészi fölyhők fölé emelkedni. Aztán a lelki gyomorrontás után, pirulva súgom, amerikai filmek következtek. Meg egy csomó zene, köztük a Vaya Con Dios dzsesszesre szabott koncertje, ami remek volt, ajánlhatom a zenekedvelőknek. Aztán a tévéműsorok közt mazsolázva újfent rábukkantam Kepes András különös meséire. Nagyon élvezem. Igazolást kaphattam arról, hogy a világ nem csak fehér vagy fekete. Sokkal árnyaltabb annál, lásd akár a Horthy családról készített portrésorozatát, vagy egy másik famíliáról készült filmet, ahol egy nyolcgyermekes apa bíbelődik odaadóan csemetéivel, új dimenziójú szellemi útravalót csomagolva nekik. Katarzis szele érintett.

De vége van már a szabinak. Rácuppanok a híradókra, operabál hivalkodó pompájáról hallok (diszkréten keveredik a bécsi keringő és az Internacionálé dallama), tatárszentgyörgyi szörnyű gyilkosságról, rendőri maflaságról. Rasszizmusról dadog felháborodva a roma politikus, (akit amúgy kegyelmes úrnak is titulálnak) és egyre többen vizionálnak már polgárháborút. De sebaj, lesz megbékélési tervünk.

És rakódnak rám a hírek, mint a guanó — hogy én is éljek már József Attilával…

Tollminátor

Gyógy-egerek

Elkapott bennünket is a gépszíj. Influenzás lettem, majd beleesett a feleségem is. Szerencsére én négy nap alatt – hétvégére esett, nehogy pihenni tudjak – átestem rajta – hozzáteszem egy állarcos házibulit cseszett el a vírustámadás. Na, mindegy. Tehát tegnap elmentünk az orvoshoz, mert a feleségemnél tartósabbnak mutatkozik a dolog.

Arról nem szólók, hogy két és fél órát ültünk egy betegekkel zsúfolt váróteremben, ahol aki eddig csak éppen hogy beteg volt, az tuti, hogy elkap valami komolyabb nyavalyát. Ez van – jó ez a rendszer, de most szezon is van, így nem is ezen akarok hőbörögni.

Engem inkább egy kisebb szórólap zavart!

Az ész megáll, hogy az embereket, már külön kampány keretében kell figyelmeztetni arra, hogy nem zabálják nyakra-főre a különböző antibiotikumokat! Persze ez nem csak hipochondria és butaság kérdése. Inkább én érzem zavarban magamat, hogy felháborodok ezen, hiszen nincs mostanában olyan reklámblokk amelyben ránk ne akarnának sózni egy komplett patikát, bemesélve azt, hogy erre szükség van! Pedig, ha kicsit jobban belegondolunk nincs is. Olyan reklám miért csak évente egyszer van, amiben a zöldség és gyümölcsfogyasztást népszerűsítenék. Ja, azokból nincsenek milliós bevételek?

Azt is egyre jobban furcsállom, hogy gomba-módra szaporodnak a patikák is. Plázákban, hipermarketekben, bevásárlóközpontokban – szinte bárhová megyünk, ha csak egy kenyérért is, már is egy patikába botlunk. Minek ennyi? A híreket böngészve arra is figyelmes lettem, hogy a „Nagy gazdasági válság” kapcsán soha sem említették, hogy bármelyik gyógyszergyár is megingott volna.

Talán gyógyszerfüggők lettünk…?

A szabál az szabál!

És most hadd ejtsek pár szót, miképp reguláztak meg engem tegnap este. Vártam a 24-es buszra, ami elegánsan bekanyarodott a megállóba, ajtók nyílnak, igaz, a hátsók késleltetve, hadd terelődjön jámbor birkaként a jónép az első ajtóhoz, mert írva vagyon, csak ott lehet felszállni. Én is beálltam a sorba, ám csak kicsapódott a második ajtó is, gondoltam, felpattanok hát, hiszen megesett már számtalanszor, hogy ott dúródtunk fel, de pofára estem. Azaz szó szerint a pofámra csukta az ajtót a sofőr, káprázatos reflexszel és gyorsasággal. Maradt hát az első, de szelíden megjegyeztem, tán nem kellett volna mégsem a szabálynak így érvényt szerezni. A pilóta aztán kéjes alapossággal kioktatott az első ajtó mibenlétéről, maradtunk hát ennyiben. Már éppen szórni akartam a vödörnyi hamut a fejemre, mikor nini, mit látok!? Vagy négy megállón keresztül trécselt kedélyesen vezetés közben egy utassal a mi kis akkurátus sofőrünk.
Kérdeztem is tőle kalapforgatva leszállás előtt, hogy miképp értelmezhető egészen pontosan a szabályzat, mi több, a fülke hátulján lévő kis intelem, miszerint a sofőrrel beszélgetni tilos? Csak információt kért az utas, hápogta ő. Ühüm!, mondtam én, eldévánkozva a válaszon, tán városnéző buszra tévedtem, hogy ilyen bőséges, hosszan tartó, négymegállónyi információözönre van szüksége a balga utazónak.
Egyszóval értem én, hogy a potenciális potyázók miatt elvileg csak az első ajtón szabadna felszállni. Mondom: elvileg. Mert a gyakorlat más, ezt ugyancsak gyakorlott utazóként mondom. És a gyakorlat sofőr- és forgalomfüggő. Csak a legritkább esetben száll fel mindenki az első ajtónál. Súlyos hiba, tán oda kéne csördíteni karikással a renitenskedők nyakába, netán volános terelőpulik mardoshatnák az utas bokáját. Vagy nem kéne alkalmazni vajszívű pilótákat, akik elnézik, hogy többen a hátsó ajtókon somfordálnak fel. Valami alkalmassági teszten kéne kiszórni őket, no meg azokat is, akik nem átallják bevárni a busz után lihegő nénikét. Az ilyen gyenge jellemeket nyilvánosan felkoncolni! Csak a szabálynak vakon élő, hatalommániás sofőr maradjon! Mert a szabál, az szabál! Nincs kegyelem!
Viszont vezetés közben ő se trafikálja végig az utat rég nem látott cimbijével…

Péntek 13

A babonás ember ilyenkor, pénteken, ráadásul tizenharmadikán csendesen sunyít. Vagy retteg. Félelmünk a misztikus tizenhármas számtól máig tart, hiszen például az amerikai szállodákban sok helyütt nincs 13. emelet, mi több, 13-as szoba sem. Némely kórházban is hiába keresnénk ilyen számú kórtermet. De sokan erősítve érzik ebbéli fóbiájukat akár az Apolló—13 tragikus esetében is. És még sorolhatnánk a különös eseteket. Számmisztika ez, mikor a tökéletes tizenketteshez hozzácsapódik még egy szám, amely megbontja a harmóniát, valami gonosz lappang benne. Nem csoda hát, ha híres emberek is (ma jó magyarsággal celebeknek hívná őket a média), rettegtek attól, hogy tizenhárman üljenek egy asztalhoz. Roosewelt például tartalékolt magának egy titkárnőt ilyen esetre, csüccsenjen közéjük az asztalhoz. (Amit aztán a muzikális, szaxofonszerető Clinton továbbfejlesztett, de ezt csak a rossz májam mondatja velem). Franciaországban pedig létezett olyan szolgáltatás, a quatroziéme, ahonnan rendelhető volt egy tizennegyedik vendég klakkban-frakkban, netán estélyiben.
Ráadásul még péntek is van, mely a fáma szerint ősidők óta a kivégzések napja volt, akár a rómaiaknál, akár később az angoloknál, véres, borzongató látványosság. „Anyjuk! Péntek van! Nem megyünk egy kis kivégzést nézni? Mert a tévében nincs semmi, hisz még fel sem találták” — kérdezhette unottan ásítva a középkori kádármester. Egy biztos: a kivégzendő delikvensnek valóban szerencsétlen nap volt a péntek….
Az emberiség egy része pedig, hogy félelmét palástolja, ilyenkor grimaszokat vág viháncolva, megannyi horror mellett filmvígjátékot is készít, kidomborítva vagy épp lefitymálva a nap jelentőségét. Én sem hiszek az ilyen hülyeségben. Nem vagyok babonás. Csak a tudatlanok azok.
És miután mindezt leszögeztem, eltrappolok lottót venni, hiszen ilyenkor az ember összevissza nyerheti magát. Legalábbis ezzel kecsegtetnek. Csak fekete macska ne tévedjen az utamba…

Al Capone szelleme

Nem igazán tudom, hogy a bodzavirág, netán a bodzasíp után szerte a világon milyen őrült nagy a kereslet, de én is nehezen hiszem, hogy a Sztojka dinasztia ebből gazdagodott meg. Igaz, kis híján bedőltem az enyingi polgármesternek, hogy milyen békés is az ő városkája. Már majdnem odaköltöztem. Csak hát úgy tűnt, félelemtől rebben a tekintete. Aztán a rendőrség felkérte az adóhatóságot némi szőrözésre, ugyan, vizsgálná már felül, miből is gazdagodott meg a család, mert okkal feltételezhető, hogy kizárólag bűncselekményekből éltek. Hogy eleddig ez a gyanúper hol késett, nem tudom, valamint azt sem, hogy miért kellett ehhez egy állatias gyilkosság, hogy rámozduljanak az ügyre. Vagy az ominózus siófoki cigánydemonstrációra, bár már gyanúm szerint készül a magyarázat: azt hitték, a füredi Tagore sétányon grasszálnak. És a rendőrség, úgy látszik, álmosan csudálkozik: jé, ilyen is volt?!
Nem poénkodni akarok én itt, csak a keserűség, felháborodás kérdezteti velem: biztos, hogy eddig kellett várni? Sokan, főleg az idősek, már a békebeli csendőrséget sírják vissza, mondván, akkor rend volt. Most úgy tűnik, a cicázó kakastollat az APEH fejébe nyomták, hadd vizsgálódjon és fogja meg aranytökénél a bűnösöket.
Igaz, annak idején Amerikában Al Caponét is az adóhatóságok kapcsolták le, pedig korántsem pusztán csak adócsalás volt a bűne…

Elmaradt pofozkodás

Nocsak! Mégsem lesz cigány önvédelmi gárda. Pedig úgy hallottam, Orbán Viktor tűrte felfele már az ingujját nagy rössel, hogy őket is felpofozza, akár a Magyar Gárdát. De a hagymázas ötlet gazdija, Pádár László, a Győr-Moson-Sopron Megyei Cigányok Érdekvédelmi Szövetségének elnöke visszalépett. Nem csoda, hiszen még más cigány vezetők sem tartották zseniálisnak a gondolatot, amennyiben Pádár szerint ez is figyelemfelhívás lenne a kisebbség reménytelen helyzetére.
Pedig tegnap még elméláztam a dolgon, mennyi gárdista cseperedne már kis hazánkban, netán még a Vatikánnak is adhatnánk kölcsön, ha a Svájci Gárda egyszerre venné ki évi rendes szabadságát.
Roppanának a léptek a Hősök terén is, csak ki-ki másfelé masírozna. Persze, hogy a cigány gárda milyen zászló alatt gyülekezett volna, nem tudom, de alig hiszem, hogy Perwollal mosott árpádsávos alatt… Aztán az uniformis is kérdéses lett volna, bár ha tűzoltó-egyenruhát öltenek, akár zárt körű rendezvényekre is beléphettek volna. De mint mondom, nem lesz cigány gárda. Marad hát a Magyar Gárda, pedig azt is szerteszét akarnák zavarni…. Mit mondjak? Én például az avantgárddal vagyok igazán jóban…

Ha én is lovag lehetnék…

Na? Láttátok? A mi szeretett Fletónk mekkora lovag volt? Csak a Superman-öltözék hiányzott róla, midőn ölbe kapta a túlhajszolt és influenzás kormányszóvivőt, Budai Bernadettet. Elöntött a sárga irigység, tán ezekért a pillanatokért érdemes kormányfőnek lenni. Másért ez idág nem igazán. Legalábbis ha Gyurcsány munkásságát nézzük, most bontakozott ki teljesen. Meg aztán egy médiabeli pillanatra megint a világfigyelem központjában lubickolhattunk, miképp omlik össze, no nem a kormány, csak a szóvivő. A fenébe, Fletó most ebből jól jött ki, mondom, irigylem is érte, hogy ilyen bájos hölgy megmentője lehetett.
Aspirálok most már én is a prezidenti címre, bár amilyen pechem van, nekem a másik kormányszóvivő jutna. Rogyadozhatnék Daróczi Dávid súlya alatt…

A púpos szőnyeg esete

Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány belecsapott a lecsóba. Pedig csak annyit mondott, hogy Miskolcon a decemberben és januárban történt rablások elkövetői cigányok voltak. Hinnye! Rögvest fölhördült jó néhány erre hangolt politikus, aztán Draskovits rendészeti miniszter kezdeményezésére gyorsvonati sebességgel áthelyezték a kapitányt a vizsgálat idejére, ám láss csudát, mégis visszahelyezték munkakörébe. Minek köszönhető, hogy megúszta egy figyelmeztetéssel, nem firtatom, de bizonyára a közhangulat igen sokat nyomott a latban. Hiszen még a borsodi cigány vajda is kiállt Pásztor mellett (nocsak, már ő is rasszista?) a helyi pártok is dicséretes gyorsasággal és egységgel zárkóztak fel mögötte, nem beszélve a szocialista polgármesterről. Bencze József országos főkapitány pedig némi vizsgálódás után ugyancsak gyorsvonati sebességgel visszahelyezte Pásztort munkakörébe, ami szintén dicséretes. Vagyis úgy tűnik, kiállt beosztottjáért.
Mondhatnánk, minden rendben tehát, a nagy tapasztalatú miskolci rendőrfőnök tovább göngyölítheti testületével a különböző ügyeket. Csak hát végül is az ég egy adta világon nem oldódott meg semmi, legalábbis ami az okokat illeti. Mert látnivaló, hogy ha valaki megpendíti a bűnözési statisztikákat, netán valaki cigánybűnözésről merészel beszélni, a megzörgetett bokorból megannyi ombudsman, politikus rajzik elő, s az illető hamar megüti a bokáját. Persze történtek kínos blamázsba fulladt esetek is, emlékezzünk csak a szamurájkarddal hadakozó Mortimer ügyére, ahol már mindenki elhatárolódott mindenkitől, nehogy olybá tűnjék, hogy bárki is a rasszizmus ocsmány feredőjében hentereg.
Ennek ellenére úgy látom, a média is kezdi, igaz csínján, de egyre többször rezgetni a bokrot. Lásd például többek között Havas Henrik csörtéjét a cigányvajdákkal.
No de a miskolci polgármester mondott egy érdekes dolgot. Nevezetesen: a romakérdés sorskérdés, ezzel nem lehet nem foglalkozni. Igen, sorskérdés. De mondhatnánk, mindenki saját sorsának kovácsa, és ez hellyel-közzel igaz is. Mert volt itt majd ötven évig egy szájba lökött szocializmus. Fura módon, a cigányságnak ekkor lett volna módja kikapaszkodnia a gödörből, hiszen az akkori nagyberuházások felszippantották a munkaerőt, cigánykérdésről jószerével akkor nem is hallottunk. Tán akkor kellett volna észbe kapniuk, hiszen dolgoztak ők, csak hát, hogyan is fogalmazzak, zömük nem a magasan kvalifikált munkakörökben. És csak kevés hányaduk képezte magát, illetve tuszkolta gyermekét tovább tanulni. Aztán ez a hajó elúszott, akár az Auróra, mert jött a rendszerváltás, nincs már olyan fogalom, hogy közveszélyes munkakerülés, mi több a mostani válság idején egyre-másra zárnak be munkahelyek, ahol még akár a képzett munkaerőt is könnyedén az utcára teszik. Rosszkedvünk tele van, és ilyenkor még inkább felszínre kerülnek a problémák, hiába akarjuk a szőnyeg alá söprögetni. Mert a szőnyeg már olyan púpos, hogy egyre többször esünk hasra rajta…