Szenderegve

Most, hogy szarban az ország, de nem ám csak tapickolunk benne, hanem nyakig merültünk, meglep, hogy mennyi mindenre marad még energiánk. Illetve a médiának. Itt van mindjárt például Gesztesiék válsága, úgy néz ki válni fognak, legalábbis a bulvárlapok címlapon böfögnek Claudia állítólagos félrelépéséről. Én csipázom mindkettőt, különösen Gesztesi Károlyt, hisz már nem egy filmben láttam, jó színésznek tartom, de hát nem kritikát olvasok, tehát unottan megpaskolom a vánkosomat, lemennék alfába, ám félálomban már lendítenek is tovább Mary Zsuzsi műfogsoros szerelmi románcára, hadd szöszmötöljek ezzel is, miközben csak úgy érintőlegesen arról értesülök, hogy Gyurcsány immár végre kézen fog minket, és kivezet a válságból. Csak hát makrancosak vagyunk már, mert úgy tűnik, eddig valahogy csak mélyebbre nyomott minket a szmötyibe. Ráadásul Orbán is elterelgetne minket, van tehát két lánglelkű juhászunk. Meg egy csomó terelőpulink, akik kaffogva marnak a lábikránkba. Unjuk már egymást, mondja a lassú beszédű Lendvai Ildikó, nocsak, tán ő is válik, döbbenek meg, fülemre húzva a takarót, miközben Klapka György exnejét ócsárolja. Fogjunk össze, könyörög még fisztulázó hangon Fodor Gábor, az egyik törpepárt oszlopos tagja.
Fogjunk no! — motyogom. De előtte talán dúdoljuk el együtt a Klapka-indulót…

Elölről-hátulról

A nők elölről, a férfiak hátulról szeretik — olvasom a bujának tűnő címet a Hírkeresőn. Nosza, klikk rá egyből, pavlovi reflexek beindulva, no meg hátha tudok még tanulni valamit. A tanulság: címet adni tudni kell. Merthogy amúgy a vezetésről, parkolási szokásokról esik szó, pontosabban miként teszik ezt a hölgyek, illetve a férfiak. Az írás érdekes, sőt már nemegyszer parázs vitára sarkallta a két nem képviselőit, de általában ez idáig kivont falloszú férfigyőzelemről szólnak a krónikák. Vagy csak a hölgyek bölcsebbek, ránk hagyják, minek nyüzsögjenek mint megannyi szüfrazsett, ők tudnak, amit tudnak. Nem is rosszul.

Én viszont a témához különösebben hozzászólni nem tudok. Az ok egyszerű: nincsen jogsim. Valahogy elaludtam a dolgot, lyukas zsebű ifjúságom idején nem láttam szükségét, hogy egy habzó szájú oktató ordítozzon velem, hiszen kocsim amúgy sem volt. Aminthogy azt sem tűrném el, hogy valaki rám dudáljon, netán nemzetközi jeleket mutogasson, akár egy jelzőmatróz a zászlóshajóról. De a legnyomósabb érv: láttam egyszer, túl közelről, egy iszonyú balesetet. Nem venném magamra még a vétlen sofőr szerepét sem.

Így hát évtizedek óta az anyósülésen kuporgok, és hevesen gesztikulálok, hadd tűnjön úgy a járókelőknek, hogy éppen a mulya asszonyt okítom arra, mit is vétett éppen. Vagy marad a buszbérlet, amit elegánsan felvillantok, ha kérik. Többen kérdezték már, miért is nem rendelkezem a volántekerésre jogosító papírral. Tapintatosan hümmögtek válaszomon, aztán egy szemtelenül fiatal kolléganő megjegyezte: nagyon égő… Lehet.

No de az erotikus című cikknél maradva, a nők dicsérete is fellelhető benne eretnek módon. Mert beszél arról is, hogy a hölgyek vezetésnél mindkét agyféltekéjüket használják, ellentétben a férfiakkal, ezáltal megnő a periférikus látásuk, ez az oka annak, hogy oldalról elég ritkán csúsznak beléjük. No meg tán simulékonyabban, kevésbé agresszíven vezetnek. Hm! Itt eszembe jutott oldalbordám, aki ujjaival türelmetlenül dobolt a kormánykeréken, miközben az előtte lévő autó kóválygott álmatagon. — Mi a szarakodás tárgya, kérem szépen? — dünnyögte villámló szemekkel. Avagy máskor meg átszólt a lehúzott ablakon egy bénázó úrvezetőnek: — Tekerd, ha már megvetted! A fazon előbb meglepődött, aztán a röhögéstől könnyezve félreállt…

No de mutatom a cikket a többieknek, rögvest felhorgadtak a férfisoviniszták, persze, mondták, hiszen egy agyféltekével vezetni sem tudnának! Nekik kettő kell hozzá. Gondoltam, öntöm még az olajat a tűzre, elmesélvén azt a bárgyú viccet, miszerint az agysebész, feltárván egy női koponyát nem talált benne mást, csak egy madzagot. Amikor azt is elvágta, leesett a két fül. No, ezt nem kellett volna, de hát mondom, engem csak és kizárólag a sarkított vélemények érdekeltek. Mert amúgy imádom a hölgyeket, főleg az eszeseket, és higgyétek el, akad köztük elég. A kolleginák pedig? Jobbára most hallgattak, bár ahogy végigszemléltem őket, némelyikük szemében szánalmat, bölcs mosolyú beletörődést láttam.

Én pedig azóta sunyítok. Mert ők nem felejtenek. Ma már például nekem kellett főznöm a szerkesztőségben a kávét…

Mánia

Kapcsolom a gépen a power gombot. Leülök, és indítom a programot. A világ megszűnik, csak a virtuális mindenség létezik.

Öltözés, fegyverkezés, indulás. Tárellenőrzés és nyitom a zsilipajtót. Bent füst és félhomály, a zajok rémisztőek – libabőrös lettem. Haladok tovább a folyosón – nincs itt senki és semmi, csak a gépek és láncok csörögnek – hirtelen, azt veszem észre magamon, félek. Lassítok, ismét tárellenőrzés. Hirtelen berobban az egyik szellőzőakna és megjelenik egy szörny – emberszerű test, csápok, csöpögő, nyálas száj. Az ijedségtől majd leesek a székről, de az utolsó pillanatban megkapaszkodtam az asztalban. Pánikhangulat, majd nyomom a gombot. A fegyver feldördül, indul a vérengzés – jön a többi is. Harminc perc és kész vagyok – a szintet végigvittem. A szűk folyosón haladva mindenhol a mészárlás nyomai – megrázó kép tárul elém. Mentek. Nem bírom tovább, visszatérek a valós világba. Power off. Elsötétül a monitor, de én még mindig zaklatott vagyok – furcsa remegés uralkodik még mindig rajtam. Az idő múlik, lassan megnyugszok.

Másnap reggel

A taxi ajtajának csattanó hangja szét akarja tépni az agyamat. Az autó fényének távolodása, és az ismerős ház látványa nyugalommal tölt el – hazaértem. A bejárati ajtó, mint valami legyőzhetetlen tömeg emelkedik fölém. Elszántan feszülök neki a fém és farengetegnek – enged. A lépcsőház, mintha csak az én érkezésemet figyelné, és a rideg csendben minden mozdulatom zaja visszhangzik. Végre a lépcső. Elmémet, testemet készítem a feladatra. A lépcsősort az öregedő izzók fényei arannyá varázsolják – mint valami vízió – vagy tényleg az. Megfeszül a testem – kéz-kéz, láb-láb. Az első lépcsőfok megvan – maradt még bőven. Motorikusan ismétlem a mozdulatsort. Az időben elveszek, nem telik, nem múlik – de legalább haladok előre. Falom az emeleteket – mint valami mókuskerék, lassan fordul velem a világ. Hirtelen eszmélek. A fal hidege az arcomat égeti – egy ismerős ajtó mellett pihenek. Kilincs és zár – ismét adott a feladat. Zsebben matatás – valahogy most minden megvan, amit a nap folyamán kerestem, csak a kulcs hiányzik. Siker. Célzok – a kulcs elfordul – belépek, zárom az ajtót. Végre otthon.
A cipőm letépem a lábaimról, a ruhákat az előtérben kezdem lenyúzni magamról – eközben tudatosan a fürdő felé haladok. Szikrázó fényár csapódik vissza a fehér csempékről. Botorkálok a ragyogásban a tusoló felé. Hidegzuhany, ébredés a kómából – ITTHON VAGYOK! Felgyorsul minden. Miután túlélem a zuhanyt a szoba felé fordulok. Nyugalmat, biztonságot kínál meggyötört testemnek. Elveszek a fehér habokban. Végre alszom.

Körmösök a segítő kézre

Azon tipródom én mostanában, miért is cseszünk rá mi, magyarok a segítőkészségünkre. Emlékszem, mikor megbukott a Kárpátok Géniusza (aki nem tudná, Ceausescuról beszélek), de még előtte, mikor rezgett a léc, és szekusok is grasszáltak még Romániában, tehát virgonc golyók süvítettek, nem egy transzport érkezett tőlünk oda, hogy segítsük az éhezőket, jószerével fel sem mérve a veszélyt. Tisztelet az akkori magyaroknak. Aztán láttam a sírva hálálkodó román anyókát, aki azt mondta a cipót szorongatva: sosem felejtik el nekünk. Fanyalogva mondhatom: az emberi emlékezetet kurta rőffel mérik.

No de ahhoz képest manapság majdhogynem cimbik vagyunk a románokkal, ahogy teszem azt, most a szlovákok cseszegetnek minket. Erre mi most küldtünk neki egy kis áramot. Nem tudom, tán némelyek azt gondolták hátsó szándékkal, hátha belenyúl Slota puszta kézzel a konnektorba. Ráférne egy sokkterápia…

No de a Szerbiának (nemcsak nekik), pedig gázt adtunk el, pedig manapság mi sem dúskálunk benne. Ennek ellenére nem nyerészkedtünk, hanem úgy voltunk vele, hátha jut az ott élő magyaroknak is. Erre némelyik piktori hajlammal megáldott szerb leföstögeti az ottani magyar helységnévtáblákat. Lehet, az történt, hogy előtte beszippantottak a gázunkból, aztán rendeztek egy kis kába performance-ot.

Úgy tűnik hát, tehetünk mi szép, emberi gesztusokat, valahogy lepereg szomszédainkról. Azért próbálkozzunk még, hátha magukba szállnak…

Ruha teszi…

Azt hittem, végre kinövi a társadalom azt a gyerekbetegségét, hogy a ruházata alapján ítéli meg az embert. Tévedtem. Túlzottan bizakodó voltam, ez van, el kell viselni.

Hogy miért hozom fel ezt a témát? Egyszerű a válasz. Valamelyik nap az egyik gyorsétterembe tértünk be a feleségemmel. Mivel kerékpárral voltunk, melegítőt viseltünk – mert ilyen hidegben melegebb, és kényelmesebb, mint mondjuk egy farmernadrág.

Tehát lezárjuk a kerékpárokat, majd a bejárat felé indulunk. Az ajtó mellett egy visszataszító bohóc vigyorgott, már ez elrontotta a kedvemet, emellett ezren nyomorogtak a pultnál. A sorban állva lassanként besültünk a sarkkutató öltözékbe, a tömeg elviselhetetlen. Joggal merül fel a kérdés miért nem léptünk le és ettünk egy normálisabb helyen, a válasz egyszerű: MERT!

Végre a pulthoz értünk, fiatal hölgyike tudakolja, mit is akarunk. Ledarálom gyorsan a rendelést, majd várakozunk. Közben készítjük a kajacsekkeket. A mellettem lévő negyvenes fazon szintén csekkel fizet. Kiszámolja, a nő kezébe nyomja, és viszlát, lép is a kajás tálcával. Attól a pénztártól hirtelen a miénknél terem a kiszolgáló hölgy és közli, mennyit kell fizetni – közben furcsán méreget bennünket. Nyújtom a csekkeket, és némi kézpénzt, így kerek az összeg. Akinek leadtuk a rendelést időközben összepakolta a csomagot. Már éppen venném el, amikor a kolléga – akinek fizettünk – azt kéri, várjunk még. És ezután egyenként átnézte a csekkeken lévő hologramos nyomatokat, és kétszer átszámolja az összeget. Kérdem, minden rendben van-e? Végül annyit mond köszönjük, és viszlát.

Bicskanyitogató hangulatba kerültem. A mellettem lévő fickó kajajegye mennyivel volt másabb, mint a miénk? Csak mert ő éppen ingben, nyakkendőben és kötött kardigánban volt, azért ő nem verheti át a tisztelt gyorséttermi dolgozót, csak a melegítősek?

Buta sztereotip gondolkodás, és sajnos ez hatja át szűkebb hazánkat, és az egész országot. Ha jobban belegondolunk, hány olyan alkalom volt már, hogy valakit, valamit a kinézete, megjelenése alapján ítéltünk meg?

Bocs, kedves Föld! Lusta vagyok

Megmondom őszintén, tojok a szelektív hulladékgyűjtésre. Furdal is emiatt a lelkiismeretem bőszen.
Kidobom a tejes dobozt, a papírt, a krumpli héjat, kidobok mindent. Na jó, nagy néha elviszem a szelektívbe a vizes flakonokat meg az üvegeket. De ha ezekre sincs időm, akkor irány velük a kuka.
Sajnálom, ez van. Hiába nézem a tévében, hogy a bécsiek minden vackot elégetnek és mennyi energiát nyernek ebből ebben az energiaínséges időben. Nekem azt mutathatják! Miközben a magyar fővárosban a naponta keletkező 3 ezer tonna szemétnek csak a felét égetik el és nyernek belőle újra energiát. Mondják, kellene még egy égetőmű. De hát már csak ezért is sem Bécs Budapest…
Hogy miért nem élek-halok a szelektív hulladékozásért? Mert érdekes módon a városomban a szolgáltató gyakorlatilag felszámolta a közvetlen környezetemben levő szelektív szigeteket. Ezek egykor az abszolút központban pompáztak. Most egyszerűen nincsen pár percre tőlem olyan konténer, ahova tehetném a külön válogatott, és még hasznosítható szemetet.
Márpedig korábban voltak ilyen szigetek a közelünkben. Csak kiléptem a házból és nem messze volt üveg-, papír- és műanyaggyűjtő konténer. Ma már nincs. Valamiért megszűntek. Egyszerűen nincs hova mennem a zsáknyi újrahasznosítható szemetemmel.
Azt pedig nem fogom megtenni, hogy kocsiba teszem és elfurikázok velük a legközelebbi ilyen szigetre. Azzal ugyanis nem védem a környezetemet, hogy benzint költök és pufogtatok a levegőbe egy ilyen út során.
Bécsben normálisan lehet szelektíven gyűjteni a szemetet. Sűrűn vannak ugyanis erre alkalmas gyűjtők (amik mellékesen nem undorító, hányingert keltő külsejűek, és ahova teszik ezeket nálunk, a közelükben lakók erélyesen tiltakoznak ellenük). Városomban azonban ennek az ellenkezőjét tapasztalom: ritka a konténer, mint a fehér holló.
Hiába lennék környezettudatos ember, ha nem vagyok megfelelően kiszolgálva szelektív hulladékgyűjtő szigetekkel. Ma nem sok alternatívám van, ezért sutba dobom a környezetért érzett felelősségemet, és a papírt a háztartási szemétbe hajítom.
Ez van, bocs, Föld!

Akció!

Az akciók világát éljük. Akció itt, akció ott. Mindent kiárusítanak, minden 20-30-50-90 százalékos kedvezménnyel kapható…legalábbis a táblák és reklámok szerint.

A rendszeres vásárlók azonban megfigyelhetik, hogy az a sok szép szám csupán egyszerű reklámfogás. A termékek alig lettek – vagy egyáltalán nem lettek – olcsóbbak, ami olcsóbb lett, az pedig nem kell a kutyának sem. Azért van rafkó a cégvezetésben. A címkéken megjelennek olykor olyan árak is, amennyibe soha nem került a termék – de ahhoz képest valóban elképesztően le van értékelve a cucc.

Ezt nem csak a ruházati termékeket forgalmazó üzletek művelik, már az élelmiszerboltok is átvették a stratégiát. Nemrégiben a napi bevásárlás során tapasztaltam meg, hogy a liszt, amit vásárolni szoktam akciós. Megörültem, és már a másodikat pakoltam a kézikosárba, amikor megpillantottam a szenzációs árat. Itt valami nem stimmel – gondoltam, hiszen mindig ennyiért veszem ezt a lisztet. Arra nyargal egy fiatal bolti eladó, és egyből meg is kérdezem, hogy valóban akciós-e a liszt, vagy sem. Állítja ma reggel óta ennyibe kerül, és siessek, mert csak három napig tart a kampány. Hallottam, de nem hittem el. Elvettem az egyik zacskót és távoztam, akció ide, vagy oda, nem vásároltam többet. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság, és meglestem egy hét múlva is a liszt árát. Nem ért csalódás, ugyanaz az ár, mint két héttel azelőtt, csupán az árat szegélyező piros-sárga akciófelirat tűnt el.

A másik nagy kedvencem, a lejárt szav. idejű termékek. Nemrég álltam a sorban és szalámit akartam venni. A húspultban ácsorgott a két eladó. Mondtam, hogy mit kérek, a gépezet beindult. A villa keres – párizsik, sonkák, olasz, aszpikos felvágottak, majd végre a szalámik fölé ér. Keres kutat a pultos, mire a másik megzavarja a kutatóexpedíciót – „A szav. időseknél keresd! Amik 16-ig jók, viszik, mint a cukrot – teszi hozzá halkabban. Reggel óta ez a második szál, amit elkezdek szeletelni.” – Ekkor én vágok közbe, és szakítom meg ezzel a keresés. Megkérdezem, valóban szav. idős-e a termék. Jön a válasz, hogy igen. Kérdem, miért nincs kitéve. „Mert még van egy hét!”- pattintja a választ a hölgy. Gyorsan bontom a kapcsolatot és lépek a pénztárhoz, előttem egy hölgy a szalagra kidobja a holmijait a kosárból. Ismerős felirat az egyik papírcsomagon – paprikás szalámi – és a gyártó neve. Mellette nagy fekete betűk, és ráírva a fogyaszthatóság…nem 16-volt.

De ezeket az apró trükköket végtelenségig lehetne sorolni, és talán ha mindent ki akarnánk védeni, nem járnánk boltokba. Ez van, ezt hozta a 21. század fogyasztói társadalma.

Ha eljő a jeges turizmus

Tolvajt kiáltott az orosz medve, és szőrös mancsával brummogva elzárta a gázcsapot. Mert szerinte az ukránok megdézsmálták a mézesbödönt, azaz a gázt. Mi pedig, mármint Európa jó része, fogvacogva szemléljük az egymásnak gyürkőzést, kibicként próbálunk igazságot tenni. Tán sikerül. De most még, midőn dermedező ujjaimmal kopácsolom a klaviatúrát, a gázcsap csak hörögni tud legfeljebb.
Ám nézem reggel a tévét, jégszobrászok farigcsálják a kopogósra fagyott vizet, narvál készül éppen, agyarakkal. Zseniális ötlet, ha nem is új, hiszen szerte a világon ismerik ezt a jeges művészetet, mi több, rövid időre jégszállókat is nyitnak. De akár kitörési pont is lehet. Mert nálunk minden kulimászban lévő település a turisztikában látja az üdvözítő kiutat. Bevallom: pillanatnyilag én sem látok más lehetőséget. Ez lenne mondjuk a jégturizmus. Szobrászok lepnék el a településeket, falunapokon szabadtéri, beltéri tárlatok nyílnának, ahol kultúraszerető emberek bóklásznának csöpögő orral a jégszobrok között. Itt lenne a Jeges Művészetek Völgye. Jégvirágot is lehetne szedni csokorba az ablakokról, jégcsaptörő viadalon lehetne ugrálni az ereszig, később akár téli olimpiai szám is lehetne. Odébb lacikonyhákban sülne a parázs hús, a hurka és a kolbász, pálinkát is mérnének kupicával, hogy utána leheletversenyen is indulhassunk: kinek páradúsabb és illatosabb. A színpadon pedig Demjén Rózsi énekelné talpig bundába csomagolva: Jégből vagyok.
Szóval lennének itt pazar ötletek, de inkább nyitnák meg azt a nyavalyás gázcsapot. Vagy jönne már a tavasz. Azt sem bánnám, ha így a jégből faragott mesterművek elolvadnának…

Lesz még melegünk!

Na, most kellene egy konferenciát összehívni a globális felmelegedésről! Mikor is kellemes zimankó van, amit tetéz az oroszok és ukránok gázharca, aminek következménye, hogy elzárták egész Európába irányuló összes gázvezeték létező minden csapját.
Gondolom, most nem lenne helye a gleccserek olvadásával riogatni, meg arról beszámolókat közölni, hogy a jegesmedvék hogyan napoznak a jégtől mentes óceánparton akkor, amikor bármikor a lakásunkban fagyhatunk meg hamarosan, köszönhetően a gázhiánynak.
Merthogy számunkra érthetetlen vita miatt valakik nem adnak gázt. Baj van az oroszokkal? Baj van az ukránokkal? Ki érti ezt már, ki tudja ezt követni, hogy hol zárták el igazából a csapokat, amikor gyárak állnak le, és a lakosságtól önmérsékletet várnak, nehogy riadalmában még utoljára nagyra csavarja otthon a gázt.
Na, itt tartunk most, gázra, olajra épülő életünk pillanatnyi állapotában, amikor valódi hideg van, és nem csak ímmel-ámmal támad a tél. Az már csak hab lenne a tortán, ha a napokban cudar hideg fuvallat érkezne keletről, pontosabban Szibériából! Komplett lenne a csomag: hideg szél Szibériából, üresen hideg gázcsövek szintén ugyanonnan.
Hogy mi lesz a végkifejlet, nem tudni, mindenesetre már most alapos felfordulást okoz Európa-szerte az orosz gáz hiánya. Minden félórában napvilágot látnak idehaza az adatok, hogy mennyi időre elegendő a gáz: hónapokra, hetekre, órákra, percekre? Nem elég a globális felmelegedés helyett a globális válság okozta krízis, még ez a gázmizéria is tetézi a bajunkat, hogy a GYF-kormány áldásos tevékenységéről már ne is beszéljünk.
Mindenesetre nem kell megijedni! Jönnek még a globális felmelegedésről rendezett konferenciák hamarosan. Sőt, napok, órák kérdése, és például melegünk lehet a közeledő jókora üzemanyagár-emelkedéstől is…