Viháncolás nélkül

Elmasíroztak hosszú, tömött sorokban a puttonyoktól púpos Mikulások, angyalkák sem döngicsélnek már a béke és szeretet igéit hirdetve a karácsonyfa körül. No meg a tévé összes csatornájából sem hömpölyögnek már az unásig ismert, ilyen témájú filmek, amelyek, megmondom őszintén, engem már hányásra ingereltek. Mert hovatovább már erőszakos, álszent kampánynak éreztem, hogy aztán egy évig szinte kussoljanak/kussoljunk a szeretetről. Valami olyasmi ez, mint mikor Karinthy szétdúr mindent, mert ki akarja belezni a páni félelemtől remegő, bujkáló nyuszit. Pedig eleinte csak meg akarta simogatni, de a hülye tapsifüles nem értette meg.

Apropó: tévé! Ingemet tépdesve, marcangoló önváddal jelentem ki, nekem/nekünk plazmatévénk van. Igen! Ezt csak azért mondom, mert közhellyé vált: karácsonykor nem szeretetet osztogatunk, hanem plazmatévé után ácsingózunk, és ez a két dolog kizárni látszik egymást. Egyesek szerint. Mi több, látni vélik a sík képernyőből kilógó ördögi patát. Vagy az aranyborjúét. Én meg úgy vélem, ez marhaság. A kettő jól megférhet egymással. Mármint a plazmatévé és a szeretet. Aminthogy egymás nélkül is működhetnek. Ez a lényeg.

Aztán itt van még a szilveszter. Ilyenkor pedig viháncolni kötelező húszcentis vigyorral, idióta filmeket, ósdi kabarékat nézni, petárdák durrogását hallgatni, kurjongatni a jókedvtől, vedelni mértékkel vagy a nélkül. Franc tudja! Nekem ez olyan, mintha két szülinapom lenne, azaz kétszer számlálom egy évben, mennyi is pörgött le életem filmjéből. Persze, lehet, most azért vagyok ilyen filozofikusan durcás, mert láttam a Bakancslistát, ha már filmről esett szó. Ehem! Plazmatévén. És DVD-n. Csodás, elgondolkodtató film. Bakancslista: leltárt készíteni arról, hogy mi mindent szeretnénk még elvégezni, mielőtt feldobjuk a bakancsot. És ha már tudjuk, mikor dobjuk fel. Ők, mármint Jack Nicholson és Morgan Freeman megtudták. Mármint szerepük szerint. A történet mégsem keserű, inkább valami fanyar, csendes derűt plántál belénk.

Persze éjfélkor mi is koccintunk, feltéve, ha addig fenn leszünk. Aztán meghallgatjuk a Himnuszt. Aztán Sólyom László szpícsét. Kredenccel, zászló nélkül, vagy mindkettővel. Aztán jönnek a hétköznapok. Olyankor végre akkor szerethetek és derülhetek, amikor én akarok.

Posta sokk

A televízióban nemrégiben nyilatkozott egy figura, aki azt elemezte, hogy manapság a postai küldemények nyolcvan százaléka üzleti jellegű, és a magánlevelezés csupán húsz százalékra tehető. De bizakodnak.

Én valahogy nem csodálkozom a dolgon. Gondoljunk csak bele, hogy milyen szardíniásdoboz feeling van a postán hétköznap. Ha bedöcögünk azért, hogy feladjunk egy levelet, de nincs bélyegünk, akkor legalább húsz percig kell vesztegelni a váróban, mire harangoznak, és végre rányalhatok egy bélyeget a borítékra.

Hogy ez mennyire nem fikció, azt a mai nap is bizonyítja. A hőmérő higanyszála mélyrepülésben van már napok óta, az utcák kihaltak, alig találkozni néhány kószáló emberrel. Gondoltam kockáztatok és feladom a csekkeket, hogy ne a januári hajtásba kelljen.

Jégtömbbé fagyva érkezek a Nagy Zöld Óriás falai mellé. Az ablakok mellett elhaladva bepillantok az épületbe: A váróterem egy hangyabolyra emlékeztet – nesze neked a kétünnepközöttúgyiskevesenvannak elmélet.

Úgy tűnik, az utcák azért olyan üresek, mert mindenki a postán van, mert mindenkit ugyanaz a gyermeteg elmélet irányított, mint engem, azaz, a kétünnepközöttúgyiskevesenvannak.

Indul a rutin – gombnyomás, és lehet lesni a piros számsort a kijelzőn – van időm elmélkedni.

Bezárt a bazár

Vége – lecsengett a karácsonyi frász. Az egy hónapos vásárlási kényszer már a múlté, idén is bebizonyosodott, hogy nem a szeretet, hanem az ajándék a fontos – tisztelet a kivételeknek. Mert ugye voltak néhányan, akik 24-én, még a boltot túrták valamilyen ajándék után a férjnek, vagy a feleségének, barátnak, barátnőnek, anyukának, apukának és még lehetne folytatni – éljen a szeretet! De ez már erről szól, a bizniszről, a pénzről. A régi ideák már feledésbe merültek. Már az idősebb generáció képviselőinél is tárgyiasul a szeretet karácsonykor. Meglepő, de szerintem fogékonyabbak a modern kor hülyeségeire, mint a hagyományok őrzésére. Van ez így.

De nem azon akarok filózni, mi lett a nagyival. Szerintem az a félelmetes, ami a karácsonnyal lett. Lecsengett a három nap, és vége. Bemegyek egy boltba és már nyoma sincs a karácsonynak. Mintha az elmúlt egy-két hónap nem is erről szólt volna. Még a szaloncukrok is – régen nagy divat volt a karácsony utáni kiárusítás – semmivé lettek.

Azért egyik-másik áruházban még felfedezhető egy két árulkodó transzparens, amiben még a karácsonyi akciókat emlegetik, de a szorgos áruházi marketingesek, már azokat is tépegetik lefele.

Hát ennyi. Kéthavi ámokfutás, verseny a pénzzel és az üzletek készleteivel, véget ért. Bezárt a bazár. De nem kell aggódni, nemsoká ismét eljön valami agyrém, amivel arra fognak biztatni bennünket, költsünk minél többet, vásároljunk ingyenhitelre, és felejtsük el azt, amire emlékezni kellene.

Karácsonyi ajándék

Eleven szomszéddal vagyunk megáldva. A felső lakók (fiatal pár) nagyobbik lánya, úgy kétéves körüli forma, nagyon aktív. Hallhatóan. Ide fut, oda fut reggel fél héttől estig, hétfőtől hétfőig. Talán soha nem megy, hanem mindig csak fut. Dübögve. Attól félek, a plafon leszakad. Egyszer, amikor egy kisfiú volt a vendég náluk, attól féltem, összedől a ház. Nemhogy plafon, hanem a mi padlónk remegett a féktelen fogócskába.
Gondoltam, szólok már nekik, jó lenne, ha szólnának a kislánynak, hogy nem csak rohangálnia kellene. De mindig meggondolom magam. Hátha végre egyszer rájönnek, nekik kellene rászólniuk a kislányra, hogy csendesebben, mert nem illik folyton rohangálni, zavarhatja a szomszédokat.
Optimizmusomban azonban eddig még csalódnom kellett. A szülőket füllel hallhatóan nem zavarja kislányuk felkavaró mélyrepülése.
Akiről azt gondolom, egyszer kiváló fitneszkirálynő lesz belőle. Jaj, csak ne felettünk faragnának belőle fitnesz lédit…
A kis ugrabugra most karácsonykor is alaposan kiélte magát. Fel és alá, oda és vissza. Ennyit rohangálni talán nem is egészséges. Még visszaköszön az a sok bejgli…
Ahogy hallom, a kis lurkónak karácsonyra kerekeket hozott a Jézuska. Mert a dübögést olykor-olykor felváltja valami kerekes tili-tolizás. Lehet, ez valami kisautótól származik. Az ajándék nekünk is meglepetés volt, nemcsak a kislánynak, mert mi ugrálókötélre számítottunk…
Tulajdonképpen nekünk, lenti szomszédoknak a legnagyobb karácsonyi ajándék a dübögés megszűnése lett volna. Erre azonban még várnunk kell, mégpedig úgy tűnik, sokat, mert már arra gondolunk, mi lesz, ha a kislány testvére is járóképes lesz. Abba a folytonos fogócskába jelenleg bele sem merünk gondolni…

A magyar ugaron

Szeretetcsomagot rakott a karácsonyfa alá Gaskó István. Felfüggesztette a sztrájkot, így zsúfolódhat a sok utazó az ünnepek alatt keletről nyugatra, északról délre és vissza a lepukkant MÁV-vagonokon.
Mellesleg nekem nincs semmi bajom sem Gaskó Istvánnal. Mint szakszervezeti vezető nem tesz mást, csak a dolgát végzi. Védi és szolgálja tagsága érdekeit. Hoyg ez sok utazó szándékát sérti. És akkor mi van? Akinek nem tetszik a rendszer, az menjen ki Olaszországba és megtapasztalja, mi is az az sztrájk. Úgy igazából. Mert ahogy a Magyar Rádió római tudósítója arról beszámolt, Itália napfényes vidékein mindenki sztrájkol. A könyvkötőktől kezdve a lepkevadászokig bezárólag minden szakma. Évente több ezer sztrájk boldogítja a népet. Aki itt pisis kétévesként nyifeg a vasutasok szrájkja miatt, az nem tudja, mi fán terem az igazi tökös munkabeszüntetés.
De hát ez is jó magyar szokás. Hogy nem állunk ki a másikért, hanem azt kívánjuk, dögöljön meg. A mi kis köreinket, tyúkszaros életünket senki se zavarja. Hülye egy szokás, de hát ettől satufejű magyar a magyar. És ezt remekül kihasználja a burzsoázia*: jót röhög a markába, hogy itt nincs összefogás, szolidaritás. És jól meghajtja a magyart, mint Singer a varrógépet, tudják (hogy ne tudnák!), mennyiért? A többséget minimálbérért. Vagy még annyiért sem, mert nem fizet az elvégzett munkáért. És ha valaki ennek keresztbe tesz, akkor azt letörlik a föld színéről.
Gaskót is kikiáltották ördögnek. Szidják is a balga népek. Rákenik a gyalázatot. Pedig ő csak a munkáját végzi: védi és szolgálja tagsága érdekeit.
Amerikában volt az, hogy a rendőrök azt mondták, majd akkor küldd a pokolba a rendőrt, ha megtámadnak? Hát itt is igaz lehet: majd akkor küld a pokolba a szakszervezetist, ha kicsesznek a munkahelyedről…

*burzsoázia: a kapitalista társadalom uralkodó osztálya; a tőkésosztály

Ha szorít a cipő

El kell ismerni, a leköszönő Bush elnöknek kiválóak a reflexei. Ugyanis frissen, elegánsan elhajolt bagdadi sajtótájékoztatóján a feléje górált cipők elől. A tettes egy felbőszült iraki újságíró volt. Arról nem szól a fáma, mikor mosott utoljára lábat, a zokniját sem mutatták, mint anno a Világbank elnökéét, akinek vidoran kandikált ki a nagylábujja a lyukas fuszekliből.
Amúgy az arab világban cipővel megdobni valakit, súlyos sértésnek számít, de Bush nem vette szívére a szárnyaló lábbeliket. Pedig tán elmélázhatna, no de nemcsak ő, az egész iraki politikán, többek között azon is, miért nem fogadják már olyan osztatlan lelkesedéssel az amerikaiak jelenlétét, mint mikor először törölték a sivatag porába a diktátor Szaddám Husszein orrát. Az is kiderült, ahhoz, hogy nemzeti hős legyen valaki, elég egy pár röppályára állított cipő is, hiszen a zsurnalisztát egyfolytában ünnepli az arab világ. Némi kárörvendő heherészést is hallani, Hugo Chávez venezuelai elnök például a tévében vesézte ki élvezettel az esetet. A fáma szerint pedig máris a neten kering az a humorral frissen nyakon öntött játék, melyen Bush fejét lehet eltrafálni virtuálisan, és ekképp gyűjtögetni a pontokat. Ez nem újdonság amúgy, hiszen emlékezzünk csak: Zidane, a franciák csodacsatára miként fejelte le az olasz Materazzit. Ebből is remek, bólogatós játék kerekedett.
Tán nekünk is kéne ilyen játékot alkotni. Mondjuk, Horváth Ágnes levitézlett egészségügyi miniszterünk bólogatná hókon a kórházi trezorokat. És még sorolhatnám. Csak sajna, minket már annyira szorít a cipő, hogy ilyen marhaságokra aligha futja kedvünk…

Bedugulva

Nem tudok elmenni a téma mellett – de csak röviden:

Kész kabaré volt a mi a mai napon a belvárosban történt. Egyszerűen bedugult az egész közlekedés.

Amerre csak látni lehetett, mindenfelé autósorok kígyóztak. Ez valamelyest érthető, hiszen aranyvasárnap közeleg és pár nap múlva dönget a karácsony. Persze mindenki autóval próbál bejutni a városba. Miért ne tenné, hiszen jelen esetben a busz sem jobb megoldás. A huszonnégyes igen szépen araszolgatott az Ady-n, mire eljutott a buszpályáig. Kész.

A Pozsonyi és Ady kereszteződéséről nem szólok. Mindenkinek a képzeletére bízom a látványt, amikor a Pozsonyi végén, a körforgalomban állt a sor vége. Ja, a Szántó szintúgy csigatempóval haladt.

Kerékpárral sem érdemes közlekedni, mert bizony az autósok nem teketóriáznak. A fiatal nőci sem tette ezt, és dirr, vitte a nagypapit bicajostul. Szerencsére az öreg megúszta egy könyöksérüléssel, meg némi ijedtséggel.

Mondjuk, gyalog egész jól el lehetett lavírozni az autók között, mert a KRESZ-ben ugye nincs szó arról, hogy a zebrán állunk meg az autóval, mert még beférek abba a zöldbe…

Az már más kérdés, hogy az úton várakozók igyekeztek valahová; mégpedig üzletekbe. Az utós sorokat követték a bevásárlókocsis sorok, mert minden üzlet zsúfolásig tömve volt vásárlókkal. Egy kilo kenyér, felvágott plusz tej kombináció vásárlása esetén, minimum 20-30 percet kellett a sorban eltölteni.

Mekkora öröm, hogy a drága szabadidőt sorokban töltjük!

Víz alá nyomták az aranycsapatot

Na most már elég legyen az ámokfutásból!

Ez jutott az eszembe, mert imádom a vízilabdát. A magyart. Amikor a fiúk az olimpián pólóztak, isten bizony nem mertem nézni a meccseket az egészségem megóvása érdekében. Csak picit belepillantottam a játékba.

Az a fixa ideám, ha nézem őket, akkor azért vezetnek, ha nem nézem őket, azért állnak vesztésre. És fordítva. Ezért mindig félve tekintgetek bele a meccseikbe. Imádom, ha nyernek, és kihúzva járok, és lesújtó, ha kikapnak és nem nyernek kupát valamelyik versenyen.

Mert a magyar vízilabdások olyanok, mint a Fradi: mindenki őket akarja legyőzni. Na ezért külön elegem van az ellenfelekből.

Most aztán mit ad az ég — pontosabban elvesz a Gyurcsány-kormány! — karácsony előtt, hogy a sokak által imádott sportág állami támogatását megkurtítják. Hát aki ezt kitalálta, azon kurtítanék egy hangyafaszányit!

Nóóóórmális az ilyen? Szerintem nem. Ül a bőrüléses Audiban, veri a nyálát a sofőrnek, hogy most jobbra kanyarodjon, Gáspár, és itt várjon meg. Szóval bocs, de felment a gőz bennem. Beküldeném a medencébe a szerbek ellen, hagy vergődjön egy csöppet egy szál f…-ban, akarom mondani úszónadrágban.

Na, most hogy picit csökkent bennem a nyomás, nézzük a konkrét hírt:

Sem a férfi-, sem a női válogatottunk nem indul a jövő évi Világliga-sorozatban. Martin György, a vízilabda-szövetség elnöke elmondta: közel 100 millió forinttal jut kevesebb a sportági szövetségnek az állami támogatás megkurtítása után. Ekkora hiány mellett lehetetlen lett volna állni a Világliga-szereplés költségeit, a szponzori juttatások ugyanis nem tudják ellensúlyozni a kiesést.

— Negatív lesz a megítélésünk, s mindazt a pozitívumot, amit eddig szereztünk a világszövetségnél, most szépen elveszítjük. De nem tehettünk mást, vissza kellett léptetnünk mindkét nemzeti együttesünket, mert anyagilag nem állunk úgy, hogy a jövő évi Vl-ben akár csak egyik válogatottunkat is elindítsuk — jelentette ki az elnök.

Van egy korszakalkotó ötletem: ne támogasson a kormány semmit se! Senki ne kapjon egy buznyákot se. Mindenki dögöljön meg, széledjen világgá. Lásd: el lehet menni Szlovákiába — by Gyurcsány.

Ezek után gondolhatják, hogy kit szeretnék, ha világnak széledne…

Túlélési gyakorlat

15 óra nulla-nulla perckor kaptattam fel Kőbánya-Kispesten a lépcsőn, hadd lám, mikor is indul vonat Szolnokra. Persze előtte lezsíroztam a bakancsomat, kétnapi menázsit csomagoltam, számítva a sztrájknak nevezett káoszra. Nocsak! A negyedik vágányon a vonatindulást jelző kis táblácska biztatón kacsintott rám: 15.45, személy, Szolnok. Irány a pénztár, buksza elő, jegyvétel, levegővétel, majd vissza a vágányhoz. A tömeg már lassacskán szaporodik, egy nagygyűlés bízvást kitelne belőle, csak a zászlók, transzparensek hiányoznak, de még egy Gaskót éltető sincs. Mellettünk, a peronon, az ötös vágányra várják a Kunszentmiklós Tasra induló vonatot, a hangosbemondó biztatón harsogja nekik az indulást, már az azonnalit, de szerelvény sehol.

— Ehem! Értesítjük az utazóközönséget, hogy a Kunszentmiklós Tasra induló vonat előreláthatólag hatvan percet késik…
— Húúúúú! — hördül fel egyöntetűen a várakozó tömeg, amelyből azért néhány érces ’szameg! is kihallik.
Lassan sötétedik, lámpák gyulladnak, öngyújtók kattannak, cigifüst bodorodik a várakozók felett. Van, aki ásványvizet kortyolgat, van, aki újabb dobozos sört szisszent, kásás hangú már az illető. Odébb valaki zoknit árul táskájából rendületlen szorgalommal, bár többen csúnyán néznek rá. Közben tovább szaporodunk, no nem szexuálisan, hanem csordogálnak még le a lépcsőn a kalandozni vágyók, akiket a metró most szórt ki a végállomáson. Diáklányok csivitelnek vihorászva, srácok fűzik őket, nem sok sikerrel. Ólmos tekintetű ingázók szusszannak fásultan. Tekergetjük már a nyakunkat, hiszen 15.45 már vastagon elmúlt, pedig a mi vonatunkat is többször bemondták már, de még semmi. Legalább a hideg nem harapós. Aztán Záhony felől befut a vágányunkra egy gyors, leszállingóznak róla, köztük a kalauz, akit többen lerohannak: — Ez a vonat megy Szolnokra?
Tanácstalanul rebbenti szét karjait, mint aki repülni készül: — Nem tudom, most megyek megkérdezni az irodára!

Az életrevalóbbak már dúródnak fel a vagonokba, hogy a vonat majd’ feldől, fürtökben lógnak a lépcsőn, itt aztán nincsen, olyan, hogy hölgyek, gyerekek, idősek előre, ez maga a szigorú, természetes kiválasztódás, amolyan túlélési gyakorlat. Fent már minden ülést elfoglaltak üdvözült mosollyal, én is felcsimpaszkodom, majd lecövekelek az ülések közti folyosón, feltaszítom a kabátomat zsákomat a csomagtartóra. Máris duhasztó a hőség. Mobiltelefonok csilingelnek, aggódó hozzátartozók érdeklődnek, hevenyészet helyzetjelentések röppennek. A szerelvény pedig dagadtra tömve, jóllakottan gunnyaszt, békésen sziesztázik, bár többször elharsogják az ígéretes indulást. Még egy-két kósza, későn jövő reménytelen rohama izgatja a kedélyeket, de már nem férnek fel, az ajtóknál is utasok falanxa préselődik. Aztán végre, moccan a vonat, történelmi időpont ez: 16 óra 15 perc. Komótosan gördülünk ki, a feszültség máris tapinthatóan csökken. Az előtérben állók kérik, hogy hagyjuk nyitva az ajtót mert megfulladnak. Az ablakokat is lerántjuk, hadd mozogjon a levegő. A vonat pedig erőre kapva csattog, hogy aztán megálljon a következő állomáson. Ahogy haladunk Monor felé, mind többen szállnak le. Ők már hazaértek. De holnap is lesz nap.

Monor után már alig vagyunk páran, turkálni lehet az ülések között. Ceglédnél a kalauz is előkerül a jegyeket vizitálva. Igaza van! A tömegben aligha jutott volna előre, akár az az utas, aki még Monor előtt akart eljutni a vécére. Mi lett a sorsa, nem tudom…
Aztán már csak Abonynál szusszanunk, és végül begördülünk Szolnokra. Ráérősen lekászálódunk. Mi is hazaértünk. A francba is! Még gyorsabban leértem, mint múltkor, a felsővezeték-szakadás idején…

Csak egy perc!

A késnek sétáló galamb mosolya arcomon…, közel egy órás várakozás után, az állatorvosnál. De a macsek gyógyulása mindennél fontosabb. A lelki állapot megvan, a szenvedő állat látványától, és a tudattól, hogy szenved – mert beteg. Telnek a percek, de lassan halad a sor, és sok az állatpáciens. Nyugtatom magam, és a dobozában egyre jobban feszengő macskát.

Végre, már csak egy férfi és az ölebe van előttünk – már ők is nyugtalanok, az eb remeg, mint a kocsonya. És végre elindulhat a vizsgáló felé, mert kijött a család a négy kutyával. És ekkor jön az igazi lelki terror. Egy negyvenes nő rúgja be a váró ajtaját. Mindenki arra figyel, mi történik – az öreg fazont azt hittem újra kell éleszteni, mert az eset után a mellkasához kapott és nehezen kapkodta a levegőt – szerencsére csak ijedtség volt.

Folytatódik a közjáték. Elnézést kér a nő, de ő csak egy percre rabolná a doktor úr idejét, és ezáltal, a miénket is, de tényleg… a kutyának valami parazitája van, és csak gyógyszert kérne, de nagyon sietnie kell…- az öreg ismét a szívéhez kap…

Berobog a vizsgálóba – a dokival tényleg spanok, hangos vihogás hallatszik ki – és telik az idő. A kutya, amit bevezetett, és annyira fontos neki ott kucorog a fűtőtestre akasztott pórázzal a nyakában. Az idő telik, a macsek egyre jobban feszeng, az idős férfi a fehér falat bámulja.

Dilemmázok: Vajon, ha elküldöm a búsba a nőcit, aki a doki nagy haverja, akkor a doki lehet, hogy morcos lesz, és nem tesz meg mindent, így ártok a macskámnak. Ha úgy teszek, ahogy tettem, akkor tovább kell várni, és a macseknak az is fáj.

Jó húsz perc és a nő távozik. Bemegy a kutyás fickó – még tíz perc. Végre mi következünk. Belépünk a vizsgálóba…