Mint tudjuk, Schmuck Andor egész terjedelmével Budapest főpolgármesteri székébe szeretne csüccsenni. Amúgy szociáldemokratailag. El is követ kampányában mindent, legutóbb például dalra fakadt. A nóta címe mi is lehetne más: Ez a mi városunk. Erről az opuszról még klip is készült, amint Schmuck öltönyös szumóbirkózóként ődöng a főváros utcáin. Amint meghallottam, erős késztetést éreztem, hogy zokogva összetiporjam a Zorán-lemezeimet. De visszafogtam magam, adok még egy esélyt Zoránnak, Dusánnak és Pressernek.

Ám a klipen egy pillanatra feltűnik a mi Andorunk másik nagy dobása: egy csomag koton, rajta a felirat: Mindnyájunknak el kell menni! Mint a Kossuth-nótában. Mármint az önkormányzati választásra. Vagy a budira. Netán szexuálisan.

De ha az utóbbi: elég lankasztó lehet nekiveselkedni egy kettyintésnek, ha kivont fallosszal eszébe jut az ember fiának: ki is az adományozó. Legyen az dörzsis vagy gyümölcsízű. Mármint az óvszer. Bár ha Viagrát is mellékelnek hozzá… De az is lehet, a mondandó oda hord ki, hogy a szociáldemokratákra szavazni felér egy orgazmussal. Még ha mikró is. És erről valaha a konzervatív Kéthly Anna mit sem tudott!

Itt tartunk most, bár bizonyára lehet még überelni, netán más pártok tátott vagy csücsöri szájú guminőket vetnek be az ügy érdekében, hadd pumpáljunk egy kicsit, kidurranásig…

De juszt sem teszem fel Schmuck nótáját, hehehe! Azért is Zoránt választom!

Hallga csak!

Hallottátok? Szikora Csikidám Robi valami közösségi napon leköcsögözte országunk leégett szövétnekét, Gyurcsány Ferencet. Jujujj! Fel is horgadt ezen, tollat rántva a szoci holdudvar! Csak a köcsögök hallgattak bölcsen a népművészeti kirakodóvásáron.

Persze, azon el lehetne mélázni, hogy eme sommás kijelentést pont affekta stílusú zenészünk tette, aki nem épp macsóságáról híres, szökdécseljen körötte akárhány gida. Mármint Róbert gida körül.

Amúgy én a hír hallatán elhúztam a számat, mert nem egészen értem, hogy a vallási révületben lebegő zenész, a Szűzanya segedelmét kérve, miért is bíbelődött egyáltalán Ferenc testvérrel spirituálisan. Mert Gyurcsány ámokfutó országlásáról nekem is megvan a véleményem, de ezt más jelzőkkel illetném.

Ám nem ez az első eset, midőn egzaltált művészek hülyébbnél hülyébb kijelentésekre ragadtatják magukat, felborzolva hol a jobb-, hol pedig a baloldal ugrásra kész, megtépázott idegrendszerét. Mert jó pár éve Székhelyi József, akkoriban a szegedi színház rendezője hablatyolt Tokaj hímvesszejéről, szerencsétlen módon belerángatva nemzeti himnuszunkat is. Kapott is a kiszsákból bőven, annyira, hogy tőle még valami bágyadt bocsánatkérésre azért futotta, sajátos módon önmagát is… ehem… fasznak titulálva. Persze csak mások szemében…

Ennyit hát a köcsögözésről, most már inkább a köcsögverésről olvasok, no nem kell rosszra gondolni, arra a népszokásra utalok, midőn csikósok versengenek azon, hogy karikás ostorral hány köcsögöt tudnak a karóról leverni. Igaziakat…

Hölgyeim és uraim!

Pirulva jelentem be, hogy balos vagyok! Azaz balog, sete, suta, mint megannyi sorstársam, akár híres az illető, akár nem. Mindezt annak apropóján mondom,  hogy tegnap volt a balkezesek világnapja. Ráadásul most péntek 13-án, ami még misztikummal is tetézi a jeles napot.

Le kell szögeznem (bal kezemben a kalapáccsal), hogy ettől nekem nem volt sanyarú gyerekkorom. Nem akartak átszoktatni a szép kezemre (ami semmivel nem volt szebb a balnál), sem jó szüleim, sem a tanerő, tehát vidáman tolhattam pennámmal a betűket az irkámban (ha szimatolok, most is érzem a padba mélyesztett sárga tintatartó illatát). Persze külalakra sosem kaptam ötöst, hisz egyazon mozdulattal el is maszatoltam a mélyenszántó sorokat. Mondják manapság, hogy attól is lehet diszlexiás valaki, ha erőltetik a jobbikra. Engem nem fenyegetett a veszély, ballal nyúládozhattam a könyvekért a polcra. Nyomdászként is elboldogultam, bár lehet, ha kéziszedő lettem volna, okozott volna egy kis zavart. No meg nem tudom: ha kaszálni szottyanna kedvem, boldogulnék-e? Persze nem szottyan. Ami érdekes, a monitor előtt már jobbal nyomorgatom az egeret, már a kezdetektől.

A katonaságnál is csak mint csudabogárra néztek rám, ha fegyvert fogtam, bár a závár felhúzása jelentett némi gondot, de nem verték pecsenyepirosra a bal kezemet, mint gondolom, azon híres, zseniális embereink zömének sem, akik ezzel a kézzel alkottak nagyokat: Michelangelóét, H. G. Wellsét, Picassóét, Papp Laciét, akinél igazán bejött a bal… No de nem akarom én hozzájuk mérni magam.

Különben is, apró félsz, kisebbségi érzés rezdül bennem, főleg azóta, amióta az általam nagyra becsült Nemeskürty tanár úr jó pár éve odanyilatkozott, hogy a bal szónak milyen elborzasztó hatása van. Eleinte pironkodó balfaszként hallgattam érvelését, midőn ecsetelte a balsors, balszerencse, ballépés szavak elborzasztó jelentését, laza párhuzamot vonva ezzel a felsoroltak és a baloldali politikai tömörülés között. Eszmefuttatását viharos tapssal fogadták a Magyarok Házában, nem is sejtve tán, hogy a tapshoz két tenyér kell: egy jobb és egy bal. Csakhogy nem ilyen bal, amely alaposan leírta magát. (De a seregben valamiért továbbra is ballal lépnek ki, no meg ha zenére masíroznak, a nagydob a balnak szól.)

Mondom, Nemeskürty Istvánt nagyra becsülöm, faltam a könyveit, hiszen ő azok közé tartozik, akik híven ápolják magyarságtudatunkat, no és ő soha nem volt köpönyegforgató. És úgy tűnik, a párhuzam bejött. De a francba is: a szívem bal oldalon dobog…

No és hogy lázadjak még kicsit: zenebuzi lévén hosszan sorolhatnám a balkezes óriásokat akár Hendrixtől kezdve, de horgonyozzunk most le egy kicsit B. B. Kingnél… No és Tracy Chapmannél, bár lehet, hogy ő jobbkezes…

Hallga csak!

Amikor már nem lehetett tovább húzni a gumit a rendőrgyilkosságok ügyében, amikor már a cigánygyilkosságok bogos fonalába is belegabalyodott a kereskedelmi tévé reggeli műsora (holnap azért tovább bogozzák), laza, üdítő, habkönnyű kis hírt pászítottak amúgy desszertként hazánk szomorú történéseihez. Uborkaszezon lévén ebbe a blokkba már minden baromság, disznóság belefér, egy kicsit büszke is vagyok rá, nem mi mentünk le ennyire kutyába, azaz disznóba. Igaz, szemléltettük. Mármint a tévé.

Merthogy valamely kies kis olasz városkában, tán turistacsalogatóként, malacvisító versenyt celebráltak. Amin akár könnyedén túl is lendülhetnénk, hiszen, teszem azt itthon, Túrkevén pedig kakaskukorékoló versenyt rendeztek nem is olyan régen. Hogy mely piros tarajú kukorékolta be magát dobogós helyre, nem tudom, de lehet, hogy a gazdi ezt suttogta kedvenc kókasa fülébe, hogy ösztökélje: — Kukorékolj, waze, mert különben a faroktollad csendőrkalpagon fog cicázni! Ez rendben is van, ki ne szurkolna kedvenc tollas dalnokának? No meg hátha kap a győztes egy cédényi lehetőséget, amit aztán pitymallatkor benyomunk a lejátszóba, inkább erre ébredjünk, mint autótúráztatásra!

No de a malacvisító versenyen nem a röfik farkincáját húzogatták panaszos visításra késztetve a delikvenseket, hanem maga az ember ment le állatba. Ők visítottak a színpadon, a túlművelt, ámde foghíjas publikum örömére. Még meg is hágták egymást, mármint a versenyzők, legalábbis imitálták, miközben az emsének maszkírozott ember(állat) kéjesen visított. Homo ludens, mi?

Ennél még lesz biztosan lejjebb is így uborkaszezon idején, bár múltkoriban már a taknya-nyála egybefolyó szauna-világbajnokságnál is erősen kapaszkodtam. Ezért hát az uborkaszezonról a kovászos uborka jusson inkább eszembe. Bár kedvenc fizikatanárom, még a gimnáziumban, réges-régen azt magyarázta egy kísérletnél: — Itt pedig akkora térerő van, hogy még a kovászos uborka is megszólalna benne…

No de ha már állatságokról esett szó, hallgassunk bele, hogyan danol az Animals együttes a felkelő nap házáról, hátha helyükre kerülnek a dolgok. Mert állati…

…emlékszem, volt idő, amikor egészen váratlanul mart belém a félelem. Akár a katonaságnál, míg a kötelező surranót koptattam. Egyszer csak riadó lesz, s valahol, a lokátoros kocsi mélyén nyüszítve meredünk az indikátorra, milyen lassúdad kérlelhetetlenséggel közelít felénk a kis, sárga, kifli alakú jel: egy atomrakéta. Közben valahol a Szovjetunióban is nyílnak már a rakétasilók, hogy lomhán kikászálódva belőlük elinduljon az ellencsapás. Mert természetesen Amerika kezdi…. A retinámba égett ez a kép, hiszen annyiszor láttam már ilyen-olyan filmeken. Csatakosan ébredtem.

Aztán már boldogan büfögő civilként, akár a buszon ülve, éppen hazatartva, egy pillanat alatt belém hasít a rettenet, tán egy barom éppen most nyomja meg azt a bizonyos gombot. Én is megnyomtam. A leszállásjelzőt.

No de az alaphang: a Japánnal még hadban álló Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án ledobja az első atombombát Hirosimára. Száznegyvenezer ember azonnal meghal, mintegy százezer később, a sugárártalmak miatt. Aztán három nappal később Nagaszaki…

Persze lehet ragozni, miért is történt mindez.

Hogy Amerika kímélni akarta katonái életét, ismerve a japánok fanatizmusát.

De nem! Amerika figyelmeztetetni kívánta a már egyre kényelmetlenebbé váló szövetségesét, a Szovjetuniót, amely már akkurátusan morzsolgatta fel Mandzsúriában a Kvantung-hadsereget. Vagy mindkettő együtt.

Pedig Teller Ede emlékezése szerint ők nem ezt akarták. Az amerikai elnökhöz írt levelükben köztes megoldást javasoltak. Vagy azt, hogy japán megfigyelőket hívjanak Amerikába egy demonstrációs, kísérleti robbantásra, vagy a Tokiói öböl fölött robbantsanak, az éppen elég elrettentő lesz. Ám a levél nem jutott el az elnökhöz. Ennyit a naiv tudósokról…

Az Enola Gay, méhében a Little Boyjal elindult végzetes útjára. Megnyílt Pandora szelencéje…

Azóta, már bocsánat, de nemzedékeket fosattak-fosatnak végig, gondoljunk csak a kubai rakétaválságra, mindkét oldal a maga igazát bizonygatva, csöpögve a humanizmustól, hogy ők nem akarják, de… De látni az amerikai iskolát, ahol a tanerő parancsára gyerekek húzódnak a pad alá. Látni egy kísérleti robbantást, amerikai katonák sziluettjét, ahogy szintén parancsra, hátat fordítanak a nem is olyan túl messzinek tűnő atomvillanásnak. De a ruszkik sem restek: szovjet alakulatokat hajtanak végig, igaz zárt páncélkocsikban, sugárfertőzött területeken. Mert epedve ég mindőjükben, mármint a fejesekben a tudásvágy: hogyan is hat ez az emberi szervezetre. És mi, porba fingó emberkék tovább rettegtünk. És ennek a rettegésnek irodalma van, lásd például Robert Merle Maleviljét. Vagy akár a filmipar is szépen hízik ezen, elég, ha a Mulholland című mozi pörög előttünk.

Aztán persze megmagyarázták, enyhül a veszély, politikusok írnak alá klakkban-frakkban atomcsend-egyezményeket, mögöttük fess katonai attasék, szárnysegédek vagy mi a szarok ácsorognak ünnepélyesen.

Úgy tűnt, fellélegezhetünk…

De azért, néha-néha megnyomom a leszállásjelző gombját, eszem be jut: Pandora szelencéje még mindig nyitva áll…

Sajnálom!

Tegnapi posztomban viccesre vettem a figurát, táncoló rendőrökről írva. És most, rövid időn belül, már a második rendőr hal meg szolgálatteljesítés közben. Pontosan nem tudni még, mi történt. Szívszorítóak ezek a halálesetek (igaz, minden halál az), de ilyenkor, úgy vélem, az egész ország megdöbben, legalábbis a tisztességes része. Ígértek nekünk javuló közbiztonságot. Lehet csűrni-csavarni. Hogy lám, még sincs az. De mondhatnánk, és én ebben hiszek, hogy rendőreink talán most még nagyobb fokozatra kapcsoltak biztonságunk érdekében. És ilyenkor a bűnözők, mint sarokba szorított patkányok, még nagyobb bűnt követnek el: embert ölnek. Remélem, a mostani gyilkost vagy gyilkosokat is elfogják, és példás büntetésben lesz részük.

A minket szolgálókat és védőket pedig övezze egyre nagyobb megbecsülés. De ez mindig így volt, ha rendőrhalálról szólt a krónika. És ilyenkor nemcsak a testület tiszteleg halottai előtt. Hanem mi is fejet hajtunk…

..ilyen lankasztó melegben már nem sok mindenre tud rácsudálkozni az ember, de azért lehorgonyoztam egy videónál. Hogy Ámerika nemcsak a demokrácia,  hanem a könnyed marhaságoké is, álljon itt bizonyságul egy forgalomirányító rendőr. Azaz mit álljon: ropja a táncot nekünk és a trafficoló emberiségnek, ne csak a verejték csorogjon rólunk, hanem a mosoly is ajakunkról. Nem akármilyen vérpezsdítő ez, hiszen míg a közeg szteppel, az autóhömpöly simán halad tova a benzingőzben, nem hallik semmiféle csattanás.

Kukkold csak!

Ám mint tudjuk, ezt a magyar rendőrök is megirigyelték, szorgalmasan gyakorolnak immár pár éve, igaz, még forgalom és tüntetők nélkül.

Ezt is csodáljuk meg!

Persze a videó előbb kiverte a biztit. El is tűnt egy ideig a youtube-ról, de aztán visszatapsolhatták őket, hiszen újfent gyönyörködhetünk bennük. De úgy tudom, a géppuskalábú rendőrök maradhattak a testület kötelékben, tehát nem valamelyik tánckarral hakniznak, mondjuk a Moulin Rouge-ban. Én már akkor jót derültem rajtuk.

Azért eltöprengek: mennyire másképp alakultak volna nálunk az események, ha a nagy tüntetések idején nem droidnak öltöznek hű szolgálóink és védőink, hanem táncra perdülnek, hogy tovább potyogtak volna az azonosítók, netán felkérve nehány árpádsávos protestálót a viperasuhogtatást, rugdosódást mellőzve. Még a vérmesebb tüntetők is lábhoz tették volna a Molotov-koktélt, esetleg üveges táncot jártak volna. Azért a kánkán se lett volna kutya: a Fábry-show-ból jött, legszebb rendőrlányok emelgették volna virgácsaikat. Gumibot helyett. Még a sünök is zakatoltak volna! Fesztivál lett volna, na!… De mint tudjuk, Gergényi nem ismert semmiféle táncrendet. Csak az általa elképzelt rendet.

Lehet, azóta bánja már, hogy nem inkább tütüben lépett fel a nagyközönség előtt…

És most vidámabb dologról, bár a dolog attól vidámodott meg, hogy kezdő korrektorkodásom idején történt, ami azért már évtizedeket felölelő homályba tűnt. Ám még most is pirulok belé, ha eszembe jut. No de aki nem tudná, a korrektori munka annyit tesz, hogy ül az ember pápaszemmel, piros pennával, régen a kéziratok és a levonatok halmai közt, manapság a monitor előtt, és gyomlálgatja a helyesírási hibákat. Több-kevesebb sikerrel. Hiszen olyan ez a rohadt sajtóhiba, mint a parlagfű: kiirthatatlan, legföljebb mérsékelhető. Mert aligha tudna nekem valaki olyan sajtóterméket mutatni, amiben nem lelhető fel valami hibuci.

No de még a szakma elején jártam, ifjú titánként, és rögvest az asztalomra pottyantottak egy színházi műsorfüzetet, rágjam át magam rajta. A teátrum épp egy Shakespeare-darabot porolt le, tán a Hamletet, erre már nem emlékszem. Egy biztos, a ködös albionbeli mesternek elég furmányos neve van, kezdő kéziszedőknek általában beletört a winkelje, aztán meg ha ugyancsak kezdő korrektor szántotta végig tekintetével, garantált volt a hiba. Tanakodtunk is régente, miért nem írjuk inkább fonetikusan Sekszpírnek, netán Sexpírnek, jobb esetben Seggpírnak, de nem hiszem, hogy az Akadémia ugrott volna újításunkra. Maradt hát Shakespeare. Ennek a névnek futottam neki, fel is lelve benne egy hibát, korrigáltam is, nem sekély kéjjel, eltelve zsenialitásommal, hogy leterítettem egy kapitális bakit.

— Csak ne tudnék ennyire! — sóhajtottam, ahogy Sárik Pista, a művezetőnk szokott.

Innentől már virgoncan korrigáltam tovább. Estelente boldogan paskoltam a kispárnámat, és már azon gondolkodtam, hogy tán rá kéne hímezni a Mester nevét. Vagy az enyémet…

Aztán pár nap múlva kivágódott a korrektori szoba ajtaja, és Sárik Pista lépett be, egy már kész műsorfüzetet lobogtatva.

— Ki olvasta ezt? — kérdezte nyájasan.

— Hát én! — vakkantottam büszkén.

— Majdnem jó! — mondta elém tolva, majd rábökött Shakespeare nevére. Pontosabban a Villiamre. Igen, egy vével… Büszkeségem lángpiros fülekkel zuhant romokba. Később hallottam, hogy ne kelljen újra nyomni a műsorfüzetet, a jegyszedő nénik ragasztgattak szakmányban W-t a Villiam elejére.

Azóta, ha Shakespeare-darabot játszanak, csak sunnyogva járok színházba….

…lekéstem pár taktust. Mert tegnap volt harminc éve, hogy meghalt Vlagyimir Viszockij, a fenegyerek, a zseniális, nem alkuvó színész és verselő énekes. A harmadik infarktus vitte el. Furi dolog ez, hiszen ő is önpusztító volt, akár Janis Joplin, akiről legutóbb írtam. Összejött hát most egy kicsit… De hát nem voltak ők egyedül. Viszockij hangját a vodka marta, amit lemezen jó ideig nem hallhattunk, verseit nem olvashattuk, pedig a színházi közönség, valahol Oroszországban, illetve a Szovjetunióban bálványozta, ha akár Hamletként szerepelt. A fáma szerint a közönséget már a színház bejáratánál fogadta gitárjával, fekete garbóban, nadrágban. Lubickolt a népszerűségben, ám az apparátcsikok nem csipázták.

Varázsos volt, garabonciás, aki az orosz származású, francia színésznőt, istennőt, Marina Vladyt is meghódította. Héjanász volt ez, a szerelem mennyei és pokoli bugyraival. Viszockij magyar apostola pedig nálunk ki más is lehetne, mint Hobo…

Hát ennyit röviden Viszockijról, akinek nótáit már akár nagyzenekari szereléssel is hallhatjuk, de mintha úgy elveszne a lényeg. Mert rám sokkal inkább hat az egy szál gitárkísérettel fellobbanó, vodka áztatta hang, amint háborúról, békéről, szerelemről énekel… (Milyen kár, hogy a szövegről sokunknak csak sejtései lehetnek, hiszen tán nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hiába sulykolták éveken át belénk az orosz nyelvet, nem sok ragadt ránk. Pedig most jól jönne, hogy ne csak érezzük, értsük is Viszockijt. No de ki hallott még akkor róla?)

Hallga csak! Mintha Cseh Tamás is ránk kacsintana. És némely képen felszikrázik Marina Vlady simogató szépsége is…

…azt hiszem, amúgy érintőlegesen már más posztomban is becéztem Janis Joplint, a blueskirálynőt, a fehér etalont, aki e műfajban a feketénél is feketébb volt. Mert ő az, aki fülön és szíven ragadva ráeszméltetett, milyen szép is blues. Milyen fájdalmas: ha szar napod van azért hallgatod, ha meg nincs, akkor csak a zenéért, a ritmusért az isteni nő hangjáért, a katarzis kedvéért, ami a legnagyobb katarzis volt eleddig késői kamaszkorom óta, alig hiszem, hogy valaki is többet hozna ki belőlem. (Talán csak a Kishegyesről érkezett Ruzsa Magdi aki szintén nagy tálentum.) De kellett ehhez egy házibuli, ahol nem tagadom, hömpölygött a szesz, a cigifüstöt kockában lehetett volna kilapátolni az ablakon, mellettünk párok táncikáltak alkoholnirvánában tovalebegve, (mások már a feredőszobában ölelgették a nagy fehér telefont, hogy rókabőrrel béleljék ki), de én mégis a kedvesem hajának samponillatát éreztem, és még valami pluszt, ahogy betakart vele. A Tesla B—5-ös magnó mellett térdepeltünk, pont úgy, ahogy Koncz Zsuzsa énekelte, és amit már én is számtalanszor megénekeltem, de mit tegyünk: marhára plasztikus és igaz.

Az orsók pedig komótosan surrogtak körbe-körbe. És hallgattuk Joplint. Először. Ó, nem a szesz miatt dőltünk érzelmi kardunkba. Hanem amiatt a rekedtes-üvöltő-suttogó, szeretet iránti fájdalom miatt, amit a pucérra vetkőzött szívű Janis rezdített bennünk. S vetkőztette a mi lelkünket is.

De ott volt mellettem a lány, az a samponillatú, sátoros hajú, és én ott voltam őmellette. Akkor nagyon megszerettük egymást…

Vetkőzzünk hát, mert amúgy is rohadt meleg van!

 Hallga csak!