Eke Máté karikása

Billegettem a tévé távkapcsolóját valamelyik kora este, és nem is az immár karcos képek láttán torpant meg ujjam, hanem Vujicsics Tihamér muzsikája hallatán, amely immár olyan, mintha Proust süteményét majszolgatnánk: csikókori emlékeket idéz. Tán nem nehéz rájönni, milyen filmzenéről illetve sorozatról beszélek: A Tenkes kapitányáról. A hatvanas években mindig sóváran vártam az újabb epizódot, hogy az Orion márkájú tévé előtt izgulhassam végig tátott szájjal a kuruc korról készült, valljuk be, kissé naiv tablót, ámbár a tabló titulus is túlzás, hiszen a sorozat szűkös költségvetéssel készült. Ám a színészek, egy ország kedvencei, akiknek zöme már rég nincs közöttünk (Zenthe Ferenc, Basilides Zoltán, Kibédi Ervin), élvezetessé tették a sorozatot.

Mi tagadás, még mindig ellágyulva szemlélem, hogy a mokány Eke Máté, alias Zenthe Ferenc miképp csinál majmot, immáron sokadszor, a mafla labancokból, miközben bőszen durrogtatja karikását. És egyszer sem gabalyodik bele! De azt hiszem, nemcsak engem érintett meg többször is a sorozat nosztalgiája, mert emlékszem, a nem is olyan távoli múltban, ha valamelyik zsurnaliszta a szerkesztői szobában csellengett a hőségtől és uborkaszezontól fásultan, és vigyázó szemeit a tévére vetette, hadd lám, mi is történt a világban, messze tűnő gyermekkorán elmerengő mosollyal adózott az épp akkor pörgő film egy kis részletének. Lett légyen bármely korosztályhoz tartozó.

Van még tehát most is varázsa Buga Jakabéknak, oly annyira, hogy egyik kollégánkat a lobogó gatyás kuruc nevén becéztük. No meg táncjáték is készült Örsi Ferenc által megálmodott történetből, és a közeljövőben a Siklósi Várszínház is műsorára tűzi. (Az már csak hab a tortán, hogy Örsi ügynök voltát éppen nemrégiben firtatták a HVG-ben.)

Ámbár én még mindig azon tűnődöm, ha ennyire bambák voltak a labancok, miképp is bukhatott el a Rákóczi-szabadságharc? Hogy erre rájöjjek, még párszor megnézem a sorozatot…

De ha már Vujicsics Tihamérról is beszéltünk, füleljünk bele a zenébe is, meg aztán azt is láthatjuk, milyen hetykén üli meg Eke Máté a lovat…

Tökfilkó

Emlékszem, hajdan volt csikókorom idején mennyit snapszeroztunk Gál Béla barátoméknál. Pirkadatig forgattuk az ördög bibliáját, olyan izgalmas volt. Nem ment rá egyikünk gatyája sem, pusztán gyufaszálak tornyosultak a szerencsés nyertes előtt.

Aztán jött a katonaság, az öreg szárcsa korszak, amikor a lokátortelephelyen a vonyító unalmat oldandó, szintén heves kártyacsatákba bonyolódtunk, persze nem a NATO ellen. Ott már emeltük a tétet, vagy cigiben játszottunk, vagy forintos alapon gusztáltuk a lapokat, már amit a füsttől, illetve a becsempészett lőrétől látni lehetett. A billegő asztallábat pedig turistaszalámi-szeletekkel támasztottuk ki.

— Renonsz! — bődült el néha a vesztes, de nem vettük komolyan. Így kaszinóztunk mi akkoriban.

Tegyük hozzá: a főszereplő a magyar kártya volt, ami, ha jól megkaparjuk a lapokat, no, nem cinkelés céljából, feltámad a sanda gyanú, hogy nem is magyar. Mert másképp bizony Tell-kártyának hívják, ugyanis a lapok némelyike a Schiller által is megénekelt svájci szabadságharc alakjait ábrázolja. Nos, ezt népszerűsítette egy Schneider József nevezetű fazon nálunk az 1800-as évek elején (áldassék a neve!), mert a kártyalapokra mégsem véshetett magyar szabadsághősöket, hiszen az osztrákok rögvest beszálltak volna a partiba, rövid úton elkobozva a kártyapaklit.

No de még így is magyar virtusnak számított akkoriban a Tell- azaz immár magyar kártya lapjait kevergetni. Ami most már, úgy tűnik, fitymálandó, mert a Magyar Snapszerszövetség pályázatot hirdetett olyan kártya megtervezésére, amelyek lapjain a mi nemzeti hőseink pompáznának, így srófolva feljebb a büszke öntudatot. Némelyek szerint dicséretes a gondolat, de én úgy vélem, ez már inkább a “Magyar seggbe magyar lófaszt!” vonulathoz tartozik, még ha emiatt tökfilkónak tartanak is…

De ha már szó esett itt katonaságról, szerencsejátékról, turkáltam egy picit a lemezesládában is valami magyarosch után, fel is leltem egy Deep Purple-nótát, amit Vikidál, a nagy magyar dalnok is az ajakára fűzött, de hiába no, itt is az eredeti jobb… Hallga csak!

Mariska

Megvan az a vicc, hogy a postás csenget az ajtón? Egy kisfiú nyitja ki, szájában egy füves cigi, kezében egy fél üveg whisky.
— Itthon vannak a szüleid? — kérdi tőle a levelek hordozója.
Erre a gyerek: — Szerinted?

Na ezt a viccet írta felül az élet, midőn egy nagymarosi fazonnál (no jó, ő már nem gyerek volt, a flaska is hiányzott a kezéből), kopogtattak a rendőrök, aki szintén füves cigit pöfékelve nyitott ajtót, el is lehetett szállva egy kicsit, mert különösebben nem vette zokon, hogy lebukott. Tán még meg is kínálta a zsarukat, sodorjanak egyet. De a rendőrök nem kértek belőle, mert el voltak foglalva a Cannabis indica (marihuána) tövek számlálgatásával, el is jutottak nyolcszázig. Ráadásul negyven védett, lassú léptű teknősre is ráleltek, akik egy házi terráriumban buliztak éppen. A kis páncélosokat el is szállították az állatkertbe (végre megtudhatták, mi az a sebességmámor), nem hivatalos értesülések szerint nem kell őket drogelvonó kúrában részesíteni.

No de megkérdezték a szorgos termesztőt, minek ez a sok mariska-alapanyag, aki odanyilatkozott, hogy csakis saját szükségletére gondolt, eladni nem akarta. Ami dicséretes. Mert lehet, hallott valamit harangozni valami termeld magad mozgalomról, bár ott mintha konyhakerti növényekről esett volna szó, és az ólakban sem teknősök araszolnak, bár a mi fazonunk a látszat kedvéért megtaníthatta volna őket röfögni…

Ám hogy kicsit líraibb húrokat is pengessünk, füleljünk bele a Rush című film zenéjébe. A sztori a drogmaffiába beépülő rendőrpáros bukásáról szól, és ezt a történetet teszi Eric Clapton cizellált muzsikája igazán tragikusan széppé…

Hallga csak!

Hová tűnt Bontovics Kati?

És most hadd írjak egy régi balfogásomról, ami végül is jól sült el. Mondom, régi balfogás (az újabbakat feddje még jótékony homály), mert legalább húsz éve egy interjú jelent meg Bontovics Katiról annál a napilapnál, ahol éppen akkor vitézkedtem egy seggel két nyeregben: korrektorként és tördelőként. Ha nem tudnátok, rettentő izgalmas hangú énekesnőről van szó, akinek, bár jelent meg egy könnyen feledhető poplemeze, de dzsesszt nagyon parázs szépséggel tudott tolmácsolni. Azért is vettem meg akkoriban a bakelitlemezt, de nem hallgattam karcosra, mert éppen a dzsessz hiányzott róla, csalódottan el is dugtam porosodni egy sarokba.

Igen ám, de jött a nagy ötlet, harangozzuk már be a riportot az első oldalon, de ehhez még egy fotó kellene. Némi tipródás után hazaugrottam a rég feledett Bontovics-lemezért, gondoltam, a borítója a monokliban megteszi illusztrációnak. Bőszen be is szkenneltem, hadd pompázzon, akár kicsiben is, az egyes oldalon.

De volt még egy bibi: az oldalt nyomdába küldés előtt még két színre kellett bontani, zöldre és feketére. Én pedig addig-addig bénáztam vele, hogy mire a nyomdába lekerült az oldal, eltűnt a monoklikép: véletlenül kidobtam belőle.

Másnap aztán elhűlten láttam, sehol a kép az újság egyes oldalán, csak a helye, úgy egy kétszer két centis fehérlő négyzetecske. Már készülődtem, mikor hív a főszerkesztő raportra, hogy aztán páros lábbal rúgjon ki. Ám többen elismerően lapogatták a hátamat, milyen nagy ötlet, hogy kihagytam a képet. Mert a beharangozott cikk címe a következő volt: Hová tűnt Bontovics Kati?

Én pedig mit tehettem, rájuk hagytam, hogy milyen zseni vagyok….

Ám most már ki ne hagyjuk Bontovics Kati érzéki hangját, hallga csak, miképp teszi magáévá a dzsesszt!

Fülledt erotika

Megint gyütt egy e-mail, hogyaszongya: Tündi lefeküdne veled!

Mármint velem… Jót röhögtem, hiszen már nem először akarnak beleugrasztani valami marhaságba bujálkodás ürügyén. Hogy mibe, sejtelmem sincs, mert már az elsőt is bontatlanul mutattam a rendszergazdinak, aki valósággal felsikoltott, nehogy ráklikkeljek, mert hátha vírus lappang benne.

No de kérdik tőlem a kollégák, mit nyerítek? Mondom nekik hogy szextettre lennék hivatalos, erre pirulva vallják be, hogy ők is kaptak efféle elektronyikus levélkéket. Mintha megannyi szőke hercegek lennénk, a paripánál nagyobb szerszámmal. Ami persze hízelgő, de mégis olvasatlanul, marokszám szórtuk ki a francba a felkínálkozó e-maileket, pedig valahány női név van a naptárban már mind lefeküdt volna velünk, tán még gruppenben is, de úgy látszik, mindőnknek töretlen a hűségünk. Azért még kísérleteznek Tündikéék, bár egyre ritkábban, de tán egyszer átváltanak a férfinevekre, hátha „mások” vagyunk. Vagy jönnek majd viagrás levelek, hogy feltuningolják a lemenő nap erejét.

Azért nékem gyanús az informatikusunk: lehet, csak ki akart minket ütni a nyeregből, hogy egyedül bontogathassa a pajzán leveleket. Mert a füle mintha egyre vékonyabb, átlátszóbb lenne.

Most pedig hallgassunk bele egy nótába (mondhatnám, franciázzunk egy kicsit), ami Kádár-korszakban tiltott gyümölcs volt, és ami a rothadó kapitalizmus perverz szüleményének számított, de mi dafke ezt hallgattuk.Tán ismerős lesz a dallam, ráadásul ma már ez igazán szolidnak számít, például a tévében még egy 12-es karikát sem érdemelne…

Sherylnek szurkolva

És most lendüljünk át Sheryl Crow-ra, persze csak képletesen. Merthogy az ötvenéves, szerfelett csinos, gitáros csalogányra rájár a rúd: pár éve még mellrákkal kezelték, most, illetve még tavaly viszont agydaganatot diagnosztizáltak nála az orvosok, mert Sherylnek feltűnt: memóriazavara van. Saját dalszövegeit feledte el koncert közben, ami elég kínos, bár volt már ennél kínosabb eset is, mikor jó pár éve Király Lindus felejtette el a Himnusz szövegét, bár ő kitűnő egészségnek örvendett.

Eric Clapton nagyon szeretheti (tegyük hozzá: én is), hiszen nem egy koncertjén szerepelt a csalogánytorkú, nem is tudom, hányszoros Grammy-díjas énekesnő, természetesen nem érdemtelenül. Mint ahogy a Rolling Stones együttes szívesen látott vendége is: egy coitusszal ért fel az a duett, amit Mick Jaggerrel műveltek a Honky Tonk Womanben.

Belefülelve Sheryl szólólemezeibe, inkább a country zene elemeit érezzük dominánsnak, pedig ha kell, a dalnoknő könnyedén hangol át vadóccá, mint például egy immár klasszikus Led Zeppelin-nótában, a Rock And Rollban.

Hallga csak! És ha valakiben ennyi vitalitás van, tán az agydaganattal is meg tud küzdeni. Én szurkolok neki…

Könyvemberek ideje

…egy szomorú hír: „Kilencvenegy éves korában, szerda reggel Los Angelesben meghalt Ray Bradbury, amerikai író, a science fiction irodalom egyik meghatározó alakja, több nagy sikerű novella, regény – egyebek mellett a Marsbéli krónikák, a Fahrenheit 451 – szerzője.”

Késői kamaszkoromban faltam könyveit, novelláit, hiszen Isac Asimov mellett kedvenc íróm volt, nagyon belefért szárnyaló fantáziámba. Egyébként is: a tudományos-fantasztikus irodalom akkor még reneszánszát élte, nálunk is. Áldott legyen érte Kuczka Péter neve, akinek szerkesztésében jelenhettek meg a Kozmosz és Galaktika könyvek, és amelyek között felfénylett Bradbury neve is.

A jeles író a Fahrenheit 451-et már 1953-ban papírra vetette. Papírra, amelynek gyulladási hőfoka 451 Fahrenheit, azaz 233 Celsius-fok. A kisregényt (amit persze nem égettek el, és remélem, nem is fogják soha), és az abból készült kultikus Truffaut-filmet tán nem kell tüzetesen bemutatni. (Csak szólok: a celluloidfilm is könnyen gyulladó.) Hiszen könyvet égetni kedvenc foglalatossága volta különböző diktatúráknak. Ám akár a regényben, akár a filmben feltűnnek a könyvemberek, akik szétporciózzák egymás közt a világirodalom remekeit, és bötűröl bötűre megtanulják azokat, hogy aztán az üldöztetést is vállalva, valamiféle modern regélőkként járják Amerika tájait. Mondom: Amerikáét, ahol abban az időben, mikor a jeles művet írta Bradbury, javában tombolt a McCarthy-korszak.

De felsejlik a pár éve megtörtént eset is, amikor immár nálunk, Békéscsabán egy agyonművelt jobbikos tündérke felháborodott egy közmeghallgatáson: miképp lehetséges, hogy elhangozhatott az október hatodikai városi ünnepségen a „cionista és magyarellenes” Faludy György verse? Kérdésével önnön tahóságáról tett tanúbizonyságot, hiszen mikor firtatták, egyáltalán tudja-e, milyen verssel emlékeztek az aradi vértanúkra, csak opálüveges tekintet volt a válasz. Magyarán: fingja nem volt. Hál’ istennek, gyufája sem…

Eljátszom hát a gondolattal: tán nekem is könyvembernek kéne lennem. Bevállalnám Faludy munkásságának egy szeletét. Tán még van rá időm, hogy megtanuljam…

Azért remélem, Hobóból sem lesz üldözött igric…

A csend hangja

Hányféle csend ólálkodik a sarokban! Döbbent csönd. A félelem csendje. Süket csend. Vagy valami alkotó csend, ahol csak a toll percenése hallik valamely kolostor mélyén, remegő gyertyafénynél, a készülő kódex lapjain…

És az a csend, ami relaxál, vagyis újra feltölt, hogy aztán dobolhass, mint a Duracell-nyuszi.

Ha már relax, felrémlik a Vörös zsaru nevezetű film egy részlete, midőn az amerikai rendőrfőnök pátyolgatja bent az őrsön az akváriumát, közben magyarázza az ott kényszervendégeskedő vörös zsarunak, azaz Schwarzeneggernek (lám, Ámerika, a korlátlan lehetőségek hazája, ahol még szovjet fakabátból is lehet szenátor, no jó, egy valaha osztrák izompacsirtából), hogy milyen megnyugtató két drogdíler idegőrlő levadászása közt a pirinyó kopoltyúsokat etetni, közben valami andalító, csendes zenét hallgatni.

— És önök mivel relaxálnak? — fordul Schwarzi, azaz Dankó őrnagy felé.

— Vodkával! — hallik a tömör válasz…

Egyáltalán: amit mi csöndnek hívunk, tán sosem igazi csend. Valami mindig neszel a háttérben: távoli, meghitt harangszó, madárfecsej, lombok nesze, már ha van benne részünk ebben a ricsajtól túlcsorduló világban.

Furi, de a legszebb csendhez én sorkatonaként jutottam, Szentkirályszabadja mellett, egy lokátordombon. Vasárnap volt, tudtam, nem riadóztatnak, tehát még a szokásos telefonfrász érzése sem basztatott, ami a lokátorkocsiba parancsolt volna, csak ügyeletben voltam, egy pléden heverésztem gyantaillatú fenyőfák között, kedvesemnek írtam levelet, miközben a madarak cserfeltek egymással… Tiszta eufória volt…

No, ennyi a filozofikus nosztalgia mára, de tán még belefér egy tiszta hang, a csend hangja, amit Paul Simon és Art Garfunkel prezentál nékünk, és amitől garantáltan nem leszünk másnaposak, mint a vodkától. Már ha fel tudom ide varázsolni a mjúzikot, mert matattak itt zseniális informatikusok a blogtéren, azóta kurvára bonyolult lett itt minden. De azért próbálkozom, mint az először paráználkodó kiskutya, de ha nem sikerül képzeljétek el. Mármint a két dalnok nótáját…

Hallga csak!


Meglepi

Meglepi volt a Csillag születikben. Az történt, hogy Mészáros János Elek megpödörte a bajszát, és megnyerte a versenyt. No jó, közben énekelt is, szívhez és fülhöz szólóan. Tegyük hozzá: nem ez volt az első meglepetés, hanem az, amikor kissé kihízott pulóverében először dalra fakadt, katarzist nyújtva nézőknek, hallgatóknak. Aztán Mészáros János Elek szorgosan végiglépkedett a grádicson, kultúrmissziós batyuját magával cipelve, egészen a döntőig, sokszor már öltönyben, klakkban-frakkban. Engem elvarázsolt személyisége, bár az első meglepetésen túl kissé hozzászoktam, de mindig vártam, mit fog nekünk prezentálni, hogy elandalodhassak általa. Tehát csak dicsérni tudom a dalnokot, bár a dobogó legfelső fokán én is a Quantum XXL-t láttam volna szívesebben.

Mert ők viszont minden produkciójukkal elkápráztattak, vadi újak voltak, frissek, ropogósak, jó adag humorral nyakon öntve. Míg őket láttam, azt hihettem volna, milyen könnyed, kisujjból kirázott koreográfiák ezek, mert oly tökéletesek voltak, oly bohókásak, hogy csak a próbákon készült felvételeken derült ki, nehéz kenyér ez, tengernyi verejtékkel készülnek, tán azért, hogy a fellépésen viszont véletlenül se érezzük az izzadtságszagot. Egyet is értettem hát a zsűri óhajával: ők a tánccsoportot látták volna szívesen az első helyen.

Ám a mit tudom én hány ezer ujjú cézár, a nézősereg, másképp nyomorgatta az SMS-billentyűket, mert már itt a zsűri nem dumálhatott bele, hiába sugallta, hogy nyerjen az ő szíve csücske, és hiába szórta bőkezűen a tízeseket, leszámítva persze a rakoncátlan Puzsért, bár most mintha ledorongoló stílusát sztaniolba csomagolta volna. (Egyáltalán: mindig csodáltam a fürge ujjú ifjúságot, midőn költségeket nem kímélve egymás közt váltottak zongoraszonátáknak beillő üzeneteket a mobiltelefonon, akár utcán, akár buszon, akár a suliban. Igaz, a költségeket valószínű, a szülők állták. Ám most, úgy látszik, elrenyhült az ifjúság, vagy ínhüvelygyulladást kaphatott, netán a szülők intettek be, mondván, nem fizetik a szavazatokkal felérő SMS-dömpinget, így maradhatott hoppon akár a Quantum, akár a szintén tehetséges Szirota Jennifer.)

Mondom, aztán jött a meglepi, tán ezen pödrött bajszú dalnokunk csudálkozott el a legjobban, és a nyeremények súlya alatt, az obligát, riporteri hülye kérdésre válaszolva pedig Pál apostolt citálta volna, ám közben meghatottan elsírta magát.

Azóta reszel a nehézség: vajon mit mondhatott Pál apostol?

Újratemetetlenül

Azt hittem, újratemetésekben már jók vagyunk, hiszen már ezt tettük Rajk Lászlóval (Hej, ha Laci most élne, de közénk lövetne — utalt a temetési menetben Rajk belügyminiszteri múltjára az egyik gyászoló), Nagy Imrével és társaival, no és Horthy Miklóssal.

De tévedtem, én kis hülye, mert nekem úgy tűnik, Nyirő József újratemetése a visszafogott pompa ellenére bohózatba fulladt. És kudarcba. Nem tudom, ki a hibás, hiszen mint mindig, folyik az egymásra mutogatás, no meg olyan találgatások is napvilágot láttak, hogy tán Szőcs Géza vitte volna aktatáskájában a hamvakat, miközben a román hatóságok mindenütt keresték.

Egy biztos: mindenképp diplomáciai kudarc is egyben, mert ahogy általában minden újratemetés csendes tüntetéssel jár karöltve, és mivel Erdély neuralgikus pont volt és lesz, aligha meglepő, hogy a románok nem nézték jó szemmel a készülő ceremóniát.

Mi több: addig-addig huzakodtunk a román kormánnyal, hogy nemcsak Nyirő József hamvait keresték gőzerővel, hanem egyáltalán: már azokon az utcákon, oskolákon szőröznek, amelyek a jeles író nevét viselik. Pontosabban azt, hogy törvényesen kapták-e nevüket? (Sanda gyanúm, lesz ott csűrés-csavarás, hogy kisüssék: nem.)

Jeles írót mondtam, mert szerintem Nyirő az. Ezt onnét tudom, hogy olvastam pár könyvét, és jónak találtam: hol komoran balladisztikus, hol bájos humorú képet festett a székelységről, olvasmányosan. Élvezettel kóstolgattam a kivetkőzött pap szókincsét.

Na de hát ott az a kurva politika, no és a múlt firtatása, felróva Nyirőnek, hogy a nyilas parlament tagja volt, megint szakajtott egyet a nagy magyar összetartozást szimbolizáló kacagány feslő varrásán. Csak persze megint hülyén állok itt: mert akkor nem tudok mit kezdeni például Páger Antallal, aki a nyilas érában vállalt szerepe miatt szintén sáros volt, emigrált is, csak később jött vissza, aztán Kossuth-díjat is kapott. No és pont a napokban láttam zseniális alakítását a Szent Kristóf kápolnája című tévéfilmben.

Tehát Nyirő nem ezt a bohózatba illő kálváriát érdemli, amit most járattak vele. Hanem minimum azt, hogy végre otthoni földben nyugodhasson…