Erősen fogyatkozik a Megasztár csapata, most már csak a garantáltan dobogós helyezettek danolják szanaszéjjel magukat legközelebb, akik közül nékem Szakos Andrea kedves a fülemnek, bár az etalon számomra Ruzsa Magdi marad, aki szintén egy valaha volt Megasztár felfedezettje, de róla majd máskor.

Ám hogy megállapíthassuk, másutt is akadnak zsenipalánták, ahhoz most a kenguruk országába kalandozzunk el. Mert ezt egy Ausztráliában élő hölgy, Kanga blogjában leltem, pontosabban nem is én, hanem oldalbordám, ő mutatta nekem, mivel mindketten muzikális lelkek vagyunk. Tehát mondhatnátok, máshonnan loptam, mint akár a mi Palkónk vagy Ferink a dolgozatát, de hadd védekezzem, azzal, hogy egyrészt én pontosan megjelöltem a forrást, másrészt ez nem is PhD-ra aspiráló dolgozat, csak megosztanám Veletek örömömet, hogy fiatalok milyen bátran, érzőn nyúlnak vissza immár klasszikussá váló nótákért.

Erről a tehetségkutatóról tudni kell, hogy a versenyzőknek háttal ül a zsűri, és ha tetszik a hang (Ez is verseny neve: The voice), akkor tetszésük jeléül megpördítik a széküket, hadd lám, ki varázsolja el őket. A verseny további szabályaival nem untatok senkit, jöjjön inkább a dal, két verziót is felteszek, egyrészt a verseny hangulata miatt, másrészt hogy teljes egészében élvezhessük a leányzó, Karise Eden Janis Joplinra hajazó hangját. A dalnoknőjelölt egyébként problémás utcagyerek volt, tehát a bugyor fogalma előtte sem lehet ismeretlen, tán ezért tud ennyire azonosulni ezzel a nótával…

De hallga csak és nézd a versenyt!

…és csak úgy, a fülnek való: (klikk)

No de kutakodtam én a nóta eredete után, és arra jutottam, hogy legelébb tán James Brown fűzte fülre, többek között a hatvanas években, a párizsi Olympia színpadán.

Valahogy természetes, hogy így szólítalak. Mert már verseghys diákként ott ücsörögtem a padban óráidon, amelyeken a magyar és világirodalom szépségeit plántálgattad elménkbe, vagy a muzsikáló francia nyelvet kóstoltattad velünk. (Mert merítettél nekünk a francia népdalokból is, velünk együtt brummogtad osztálykirándulásokon az avignoni hídról szóló nótát, netán a Chevalier de la table Ronde-t.) Sokan voltunk fogékonyak tanításodra, én is hagytam magam terelgetni, akár Berzsenyiről, akár Rimbaud-ról, vagy a huszadik századi írókról, költőkről festettél nekünk élvezetes képet.

Nyomdászként találkoztam Veled újra, mert maximalizmusod okán sokszor lerándultál a nyomdába, hogy a kefelevonaton még javíts valamit. Aztán volt akkor még egy Sajtóklub, ahová mi, lapkészítők is bebocsátást nyertünk, ahol zsurnaliszták és nyomdászok még közös, kötetlen műsort is csináltunk, és ahol tőlünk, nyomdászoktól fricska gyanánt még egy felpántlikázott ólomrudat is kaptál, hiszen már akkor számtalan veretes színházi és tévékritikádat öntötték ólomsorokba a gépszedők.

Korrektorként mindig élvezettel olvastam írásaidat (javítani rajtuk nem volt mit, legföljebb néhány elütést), de bizton mondhatom, a napilap olvasói is így voltak ezzel. Úgy vélem, nem voltak ezek ledorongoló, vitriolos kritikák, inkább szelídek, vagy fanyar, bölcs humorúak, de aki akart, érthetett, tanulhatott belőlük, hiszen tanítottál akkor is.

Aztán én is a Néplaphoz kerültem, immár a szerkesztőség kebelébe, és megint úgy éreztem, mintha a katedra szélén állnék, a Tanár úr előtt. Bár már nem a diákkori feszengő tiszteletet éreztem, de tiszteletet, éppen ezért állt nehezen tegezésre a szám. És nem csak azért, mert főszerkesztőhelyettes voltál. Később pedig, mikor már nyugdíjasként (be csúf szó, hiszen neved továbbra is összeforrt Szolnok kulturális életével, örültem, ha felfedeztelek a helyi tévében), bejártál hozzánk, hoztad továbbra is írásaidat, amelyeknek a lapban helye volt. Beszélgettünk néha, többek között engem is szondáztattál, mennyiben értek aktuális kritikáddal egyet. Ritkán hümmögtem.

De most mintha elsötétült volna a képernyő, a színházban is tikkadt csend lenne.

Pedig olvasnálak, olvasnánk még Téged…

Különösebben nem lepődött meg senki, hogy Áder János lett vadi új köztársasági elnökünk. Szűzbeszédén viszont annál inkább, sokan felkapták durcás fejüket a baloldalon is. Mert többek között békülékeny húrokat pengetett, mert jószerével mindenkit megszólított, mert hipp-hopp, nyíltan folytonosságot vállalt még Göncz papával is, ami fideszes körökben azért elég eretnek gondolatnak tűnik. Persze a beszédet rögvest szétcincálták elemzők és egyéb tudorok, ám nagyjából megegyezik a véleményük: a retorika nem hordozott népieskedő, hatásvadász, bombasztikus jegyeket, hanem egy higgadt, megfontolt, művelt emberhez méltó volt.

Beszéde alapján nékem Áder egy jó értelemben vett szürke eminenciásnak tűnik. De tán éppen ez kell, feledtetve Schmitt ugribugri vehemenciáját. Mások savanyújóskának tartják, igaz, tán egyszer valaki látta mosolyogni, de az illető másnap kijózanodott. Volt olyan elemző is, aki befőttesüveget emlegetett, no nem a nagyi lekvárját torkoskodhatjuk belőle, hanem mert Áder egy kis madár látta brüsszeli levegőt hozhatott benne. Hogy hozott-e, nem-e, én nem tudom, ámbár Brüsszel most nem olyan népszerű. Mintha már jó ideje falsul fújná mindenki az Örömódát.

Persze nem feledhető, hogy Áder a mi Vitykánk embere, de személyét latolgatva úgy vélik egyesek, hogy annak idején nem véletlenül száműzték Brüsszelbe, mert markánsabb véleménye van-volt dolgokról, mint a kritikátlan nyaloncoknak. Más kérdés, hogy Brüsszel azért nem Szibéria, ott én is elropogtatnám a száműzöttek keserű kenyerét.

De Áder beszéde, ismétlem, kellemes meglepetés, most már csak várni kell, mennyire tartja magát ehhez. Bár gyanítom, vannak már, akik diplomája után kutakodnak, vagy valami más után kurkásznak serényen, hátha blamálható lenne személye. Mert ez már nálunk immár nemzeti sporttá nőtte ki magát…

Sosem kedveltem igazán a rapet, közönyösen füleltem rá, azt is csak percnyi időre tettem, aztán unottan fordultam el tőle. De van ez az izé… a Csillag születik, amiből kiderül, hogy a langymeleg, átlagos produkciók közül igazán csak ketten emelkednek ki toronymagasan (bár ott van még a harmadik, missziót teljesítő operaénekes is, akiről áradoztam már). Az egyik a táncos lábú csapat, a Quantum XXL, akik mindig meglepnek szellemes, friss humorú produkcióikkal amik minden izzadságszagtól mentesek (pedig a próbákon minden bizonnyal bőségesen patakzik a verejték). A másik pedig a Plazma gyerök. Utóbbiról szólnék bővebben, akinek bemutatkozó számánál akár Hacki Tamást is felfogadhatták volna, hogy füttyével lenyomja az ordenáré szöveget. És mivel nem értettem semmit, ugyanúgy nem értettem, miért ad neki Puzsér, az egyik ítész szó szerint egy kibaszott nagy igent. (Egyébként Puzsér nagy fazon, velős és általában igaz kritikai észrevételeivel egyedül elcepelhetné a hátán az egész műsort, jó választás volt, alig tudom hitvesem kezéből kicsavarni a mobiltelefont, nehogy őrá szavazzon, mert rá amúgy sem lehet, de nem is pazarlunk ilyesmire SMS-t).

No de elszánt kutakodók hamar rálelhetnek Plazma cenzúrázatlan bemutatkozó produkciójára, aminthogy felfedeztem én is, ami végül is első hallásra nem más, mint ordenáré szöveghömpöly, de az első undoron és kínos heherészésen túl, el lehet gondolkodni, hogy mi hozta ki Plazmából ezt a korántsem rokokó stílust, ami persze a rapnek, mármint az igazinak, amúgy sem sajátja. Csak provokatív antrénak szánta, ami ezúttal bejött, vagy ennél többet cipel bugyrában?

De ott volt a tegnap esti fellépése, amire már csettintenem kellett, hiszen felsejlett már a költészet is, és ki tudja miért, nekem rögvest Deák Bill Gyula Rossz vér című lemeze villant be…

Tehát hümmöghetek én itt, de tényleg úgy tűnik: a rap, legalábbis a Plazma által művelt, felzárkózik a magyar blues mellé, mint a „proletár” vagy kamasz düh kifejező eszköze.

Hallga csak, aztán döntsd el, jól sajdítom-e…

Hujuj! Nagy baj van! Ránk lőcsőltek megint egy rakás adónemet, nehogy hiányérzetünk legyen. Van itt már minden, mint a szatócsbolban, de friss áru is érkezett: sárgacsekk-adó, telefonadó, biztosítási adó, meg ki tudja még mi az ángyom kínja. Alakul ez, mint púpos gyerek az (adó)prés alatt, már bocs! De már azt is sustorogják némelyek, nem tudom, igaz-e, no meg ódzkodva írom le, mert nem akarok écát adni, hogy a lankadót is bevezetik, hiába van a lemenő napnak is ereje…

De hallga csak, miképp vélekedik erről a Besenyő Blues Band!

Felfüleltünk páran a kisposta felől csendülő friss, de mégis ismerős hangokra a buszmegállóban. Itt vannak hát. Legalábbis a szolnoki Széchenyi-lakótelepen. Birtokba vették, tatarozták az eresz alá ragasztott, kora ősszel elhagyott fészkeiket. Bár előbb cikázva csatároztak a lakukat elfoglaló szemtelen, de kissé lomhább, bumfordibb verebekkel. A légi harc itt a fecskék diadalát hozta. Mi, emberek pedig kunkori mosollyal nyugtáztuk a győzelmi köröket, és ahogy csivitelve landoltak fészkeikben, hogy csak villás farkuk látszott ki belőlük. Ideplántálták nékünk a tavaszt…

Eddig a kis szösszenet, ami a Néplapban megjelent, bár még tovább fűztem volna a gondolatot, de ennyi fért. Pedig a derűs (és nem kincstári!) optimizmuson, az enyhe katarzison túl, el is szontyolodtam, ahogy ugyanakkor megpillantottam egy fecsketetemet heverni a járdán. Szegény fehér mellényes kis levegőakrobata! Nem tudom, hány ezer kilométert repült ide, persze szusszanásnyi pihenőket is beiktatva, hogy aztán itt pusztuljon el a célnál… Aztán azon is eltöprengtem, mennyire szeretjük mi ezeket a kis tollas jószágokat. Népdalok, műdalok, versek sőt regények ihletői ők, elég ha csak Fekete István szívet melengető Csijére gondolunk… (Arról nem beszélve, hogy még feredőnadrágot is neveztek el róla, no meg cigarettát, ami érthetetlen, mert egészen más érzés a füstöt letüdőzni, mint röptében az éltető levegőt…)

Csi, Csík zenekar, hogy játszódjunk a szavakkal, no és belekóstoljunk muzsikájukba, miképp bazseválnak ők a fecskékről.

Hallga csak!

Baktatok egy kies utcán, és nini, mit látok? Egy eltévedt teknős araszol káprázatos sebességgel az úttesten a túloldalra. Megszánom, mert bár errefelé lanyha a forgalom, valamelyik erre kószáló, vigyázatlan autós eltiporhatja. Felemelem hát a komótos jószágot a tekenőjénél fogva, és mivel a túloldalon csak sivár betonjárdát látok, gondosan visszateszem a zsendülő fűtől zöldellő árokpartra. Aztán saját jóságomtól eltelve megyek tovább. Ám eszembe jut: tán ott pufog a szerencsétlen kis páncélos, aki ki tudja, hanyadjára kísérli meg az átkelést, de ezek a hülye kétlábúak mindig visszarakják…

Hallga csak!

Hogyan is írta Arthur Koestler, József Attila barátja egyben csodálója? „Magyarnak lenni kollektív neurózis.” Ezt pedig József Attiláról szóló nekrológjában szögezi le, 1937-ben. Más kérdés, ezt akár mai dátumozással is papírra vethette volna, mert ez a tétel József Attila kapcsán is mintha még izmosodna.

Mert röhejesen szomorú, hogy a tragikus sorsú poétát hogy taszigálták-taszigálják, illetve ölelték-ölelnék keblükre a mai napig a politikai vonulatok, megpróbálván költészetét különböző ideológiákhoz pászítani, és ha ez nem megy, márpedig nemigen megy, bár a költő baloldalisága tagadhatatlan, akkor szemétre dobni. Így eshetett meg, hogy a rendszerváltás után ez ellen tiltakozva még „kukaszínházat” is nyitottak: kukákban állva szavalták József Attila verseit.

Vagy valami hamis piedesztálra emelni szélsőjobboldalon a Nem, nem soha verse okán, pedig hát túl a Trianon miatt mindannyiunk által érzett maró fájdalmon, jegyezzük meg: nem ez a költőzseni legjobb zsengéje, aminthogy költészete sem erről szól.

De hát nem csoda, hogy József Attilát egyik politikai bélyegalbumba sem tudják benyalni. Hiszen, mint mondtam, bár baloldali volt, de a kommunista párttal szakított (amiről jó ideig szemérmesen hallgatott akár a Rákosi-, akár a Kádár-éra). Ennek ellenére tisztán hallotta, miképp kuncog a szövőlány zsebében a krajcár…

No de ha már annyian akarják kisajátítani József Attilát, teszem ezt én is, mint sokan mások, mindenféle politikai felhang nélkül. Csak úgy. Magunk örömére, lelkünk tisztulására. És tán nekünk van igazunk, ha így emlékezünk a költészet napjára.

Imhol tehát egy vers Latinovits Zoltán tolmácsolásában. Nem véletlen, hiszen Latinovits tudott tán legjobban azonosulni József Attilával (egyik óriás a másikkal), tán oly annyira, hogy haláluk is kísértetiesen hasonló…

Hallga csak!

Terebélyesedik már a diplomaháború, aminek első csatájába immáron volt köztársasági elnökünk belebukott. Így aztán mindkét politikai oldal sistergő tudásvágytól perzselve kurkássza az ellenlábasok szakdolgozatait is, amiben a mi Viktorunk nyerésre áll, mi több, akár tisztelhetjük is akkori témaválasztásáért, amely szokatlan volt és némi bátorságra vall, habár már recsegett-ropogott a cuclista tábor: központi témaként a nyolcvanas évekbeli lengyel válságot vette górcső alá. No ezt hozták most nyilvánosságra, és úgy tűnik, némi fanyalgás ellenére, minden rendben van vele.

Ámde Gyurcsány szakdolgozatát égen-földön nem lelik a pécsi egyetemen, hiába túrtak fel mindent, bár bizonyítottnak vélik egy katalógus alapján, hogy a szakdoli létezik. Feri is megnyilatkozott az ügyben, szerinte nála van bedobozolva, de időbe telik, míg előbányássza.

Itt tartunk most, bár feltételezem, sok diplomamunkát fognak még leporolni hol jobb, hol bal kézzel, hadd lám, mibe is lehet belekötni. Ám ha már annyira feszegetik azokat a büdös lábjegyzeteket is, nekem megest Hofi jut eszembe, mikor arról mesélt, milyen áhítattal állta körül a család a frissen vett csizmát, aminek kihordása, az akkori cipőipart ismerve, nem tartott túlzottan sokáig. „Csiz ma, de csiz holnap is?” — poénkodott Hofi. De kérdezhette volna ezt is: Diplo ma, de diplo holnap is?

Aztán röppenjünk rá újfent a P. Mobilra, ilyenem van most, az ő zenéjükre fülelek sóvár nosztalgiával. Marha Schuster Lóri!

Hallga csak!

Tényleg fasza ez az új, bagózás elleni törvény, szóljanak hát a fanfárok! Csak hát ott van az a hülye, akaratgyenge, bűzrúdon függő dohányos is, aki már űzött vadként somfordálhat a fal mellett, tenyerébe rejtve a csikket.

Mert ugye a kricsmik és egyéb jeles intézmények bejáratától már csak öt méteren túl lehet pöfékelni, ami érthető is, miért is vesszen el sűrű ködfüggönyben köhécselve az, aki nem akar. Kimérték hát az öt métert sok helyütt, na oda cövekelj le, hülye bagós, ha rongálni akarod a tüdődet! Ám néha alattomban előgomolyog a probléma: a következő öt méteren belül is ásítozik egy bejárat, no meg utána is. Ki tudja, miért, erről Solohov Csendes Donja jut eszembe (illetve tudom: ezt a regényfolyamot kezdtem el újból olvasni), amiben Misatkára rájön a fosás, de nagybátyja, Petro Melehov odébb s odébb terelgeti, az udvarról a kertbe, onnan a szérűre, addig-addig, míg a kis kozákpalánta beleifrikál a nadrágba…

No ilyen szagos baleset még nem fenyeget, de lassan már le kell lépni a térképről, mert valahogy megritkultak az utcai szemetesek is, főleg azok, amelyeknek oldalán volt egy kis csikktartó, amiben el lehetett nyomni a füstölgő undormányt. Szóval vándorolsz a városban, kezedre ráég a kivégzett rigó, de nem mered diszkréten eldobni, mert azért is büntetnek a zordon-bordon közterület-felügyelők, sasolod hát, merre is van ilyen hamvedres szemetes, aztán észreveszed: a posta előtt ott szerénykedik egy. Csak hát valami sárga csekkes gazdi oda kötötte ki vicsorgó ebét, természetesen szájkosár nélkül.

A kör bezárult. Ballagsz hát tovább, míg le nem rohad a lábadról a cipő, és táguló tüdővel szippantod be a fürtökben kószáló járművek bodorodó kipufogógázát. Vagy elszívod az utolsó cigarettát…

Hallga csak!